„A probléma az, hogy álomvilágban élünk, örökké a múltba, vagy a jövőbe nézünk, ahelyett, hogy élveznénk a jelen pillanatot.”

 /Helen Fielding/

Ahogy egyre nagyobb a feketeség körülöttem, egyre jobban kétségbeesem. Félek, nem akarok meghalni. Nem az én hibám! Nem voltam részeg! Egy kortyot sem ittam, még is én fekszek itt… Nem az, aki ivott… Miért én? Nem az én hibám!

Szirénák hangja közeleg, jönnek a mentők. Jaj, siessenek! Nem az én hibám! Nem akarok meghalni! Fiatal vagyok még a halálhoz, még nagykorú sem vagyok.

Annyi álmot dédelgettem keblemen, az életemet, a jövőmet szinte végig megterveztem. Sokan mondták, hogy éljek a jelennek, éljek a mának… de én már azon agyaltam, hogy milyen lesz egyetemistának lenni, milyen lesz megházasodni…

Az általános iskolámban már hamar kitaláltam, hogy hova járjak középiskolába. Minden álmom az volt, hogy felvegyenek oda. Fel is vettek, és annyira boldog voltam, mint azelőtt soha.

Mikor bekerültem a középiskolába, már azt latolgattam, hogy milyen egyetemre járjak az érettségi után, komolyan mondom… Nem vagyok normális.

Évek óta rettegem az érettségitől, hogy milyen nehéz lesz, folyton folyvást arra tanulok. Most pedig itt fekszem a szüleim kocsijában törött csontokkal, vérző fejjel, félholtan…  Azon aggódtam, hogy mi lesz velem, ha nagy leszek… Aztán most meg… Mindjárt meghalok… Ha legalább egy kicsit a jelenben éltem volna. Ha nem jövőben, nem a múltban, hanem a jelenben éltem volna!

Hiszen mit számít mi lesz holnap? Törődj azzal, ami ma történik veled, a holnappal ráérsz holnap foglalkozni… Hiszen lehet, hogy meg sem éred a holnapot…

El sem búcsúztam a barátaimtól, a családomtól… nem mondtam el, hogy mennyire fontosak nekem! Sosem mondtam nekik, hogy szeretem őket, és hogy nélkülük sehol sem lennék… Miért jöttem ebbe a buliba? Miért nem tudtam megint otthon maradni? Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?

Ha még egyszer kezdhetném az életem, minden egyes percet kiélveznék belőle. Hiszen az ember sosem tudhatja, hogy mennyi ideje van még hátra. Sosem lehet tudni, hogy mi történik veled a következő pillanatban…

Lehet, hogy két perc múlva elüt egy autó, vagy egy repülőgépből kiesett csomag a fejedre esik…

Persze, az is lehet, hogy megéred az aggastyánkort, de sosem tudhatod…

Miért nem élveztem ki jobban az életem? Miért nem éltem pozitívabban? Miért nem nevettem minden percben? Miért nem öleltem át a világot? Miért nem tettem olyat, amiről majd évek múlva is megemlékeznek az emberek?

Vajon, hogyan fognak reagálni a halálhíremre? Meg fognak-e siratni? Emlékezni fognak évekkel később is Diana Carterre?

Először biztos, hogy sírni fognak és szomorúak lesznek, de idővel tompul majd a fájdalmuk…

Borzalmas érzés, hogy most vagyok és pár perc múlva csupán csak egy emlék leszek… Hogy jó vagy rossz emlék? Nem tudom.

Miként fognak megemlékezni rám? Vagy engem is elfelejtenek?

Már csak homályosan érzékelem a külvilágot, szinte már látom magam előtt az alagutat… De még érzem, hogy a mentősök kiszabadítanak a kocsi roncsai közül és hordágyra emelnek. Valószínűleg mindjárt tárcsázzák a szüleimet… Már látom, ahogyan a húgom szája lefelé görbül és egy könnycsepp gördül le az arcáról.

Anya biztosan zokogni kezd, apa pedig hófehérre sápad… Biztos mérgesek lesznek, mert megmondták, hogy ne igyak, mert balesetem lesz. Nem ittam, és mégis balesetem lett. Itt fekszem az országúton egy mentőautó melletti hordágyon, és az orvosok kétségbeesetten és reményvesztetten vizsgálgatnak…

Lehet, hogy a nagynéném is köztük van, hiszen ő ápolónő, és mentőben is szokott segédkezni. Biztosan meredten nézi haldokló testemet, miközben sápadt arcán könnyek folynak végig…

De az is lehet, hogy senki nem sír utánam… hiszen kinek lennék olyan fontos? A szüleimnek van még egy gyereke… úgyis túl sok gondot okoztam. Hányszor, de hányszor vágták a fejemhez, hogy szemtelen vagyok… hányszor mondták, hogy nem vagyok tekintettel rájuk… milyen sokszor veszekedtem velük…

A barátaimmal is olyan kevés időt töltöttem mostanában, a tanulás miatt. Minek tanultam ennyit? Úgysem lesz már belőlem senki… Csak egy halott a temetőben, aki alulról szagolja az ibolyát.

Vajon, létezik a túlvilág? Hova kerülök? Mennyországba vagy a Pokolba? Mi alapján dől el, hogy ki a jó ember, és ki a rossz ember?

Hol az átmenet? Hiszen semmi nem csak fekete vagy fehér. Hiszen minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz.

Minden jó emberben van sötétség, és minden rossz emberben van világosság. Csak abban áll, hogy melyik oldalhoz tartozol, hogy melyik utat választod!

Tedd, amit úgy érzel, tenned kell,
Arra menj, amerre a szíved terel,
Hisz időd oly` kevés,
Légy hát a magad ura, míg élsz.

Hogy kezdődött mindez? Hol írtam alá a halálos ítéletemet?

***

- Anya! – fordultam anyához, mikor hazaértem a suliból.

- Igen, Diana?

- Az egyik barátnőm, Linette… rendez egy bulit… és meghívott engem is. Elmehetek? – Még emlékszem, ahogy anya arca aggodalmasra vált és a tekintete elbizonytalanodik.

- Mikor lesz?

- Szombaton, hétkor kezdődik.

- Reggel?

- Anya! Hol élsz te? – kérdeztem szem forgatva. – Persze, hogy este!

- Meddig tart?

- Reggelig, de én nem maradok addig…

- Bízhatok benned?

- Persze!

- Ígérd meg, hogy nem iszol alkoholt! Csak úgy engedlek el apád autójával…

- De mindenki inni fog! – ellenkezem.

- De te nem! Erről nem nyitok vitát! Ha nem vagy hajlandó lemondani az alkoholról, nem engedlek el! Rengeteg disco balesetről hallani mostanság…

- Rendben, anya… Ígérem, hogy nem iszom egy kortyot sem…

- Köszönöm – mosolyodott el anya. – Tudtam, hogy megbízhatok benned. Beszélek apáddal…

- Anya! Apa! Akkor én megyek! – kiáltottam be a konyhába indulásra készen. Háromnegyed hét volt, negyed óra múlva kezdődött a buli.

- Vigyázz magadra, kislányom! – áll fel anya és elindul felém, de én elhárítom a szerető anyai ölelést. Mekkorát hibáztam…

- Oké, oké! Ne aggódj! Egyre itthon vagyok! Sziasztok!

- Alkoholt ne igyál! – kiáltja utánam édesapám.

- Nem iszom, megígértem! – kiáltom vissza és elhagyom a házunkat. Ha tudtam volna, hogy most látom utoljára az otthonomat, biztosan hátranézek.

- Diana, kérsz egy pohárral? – kínál Linette egyik haverja piával.

- Nem, kössz. Nem iszom.

- Micsoda? Nem iszol? – kérdezte hitetlenkedve.

- Jól hallottad.

- Nocsak! Anyuci szeme fénye áll előttünk! – kiáltott fel gúnyolódva. A többiek kiröhögnek, egyre kellemetlenebbül érzem magam. Minek kellett megígérnem? Végül is… Nem tudnák meg, ha innák…

Diana! Te nem tudsz hazudni!

Biztosan rájönnének, és akkor soha nem mehetnék sehova…

Sikerült. Ismét a kocsimban ültem, és józanul. Betartottam a szavam, nem ittam. Hogyan is gondolhattam, hogy hazudok a szüleimnek? Úgyis lebuknák, már az első percben. Az arcom olyan, mint egy nyitott könyv, nem tudok hazudni.

Szépen nyugodtan tartottam hazafelé a sötétben. Megnyugodtam.

- Többet nem megyek ilyen buliba… - suttogtam magam elé. Nem hiányzik egy rakás részeg disznó társasága…

Már majdnem hazaértem, mikor a semmiből egy ferrari jött velem szemben. Próbáltam kikerülni, de a kocsi nem tágított. A két autó egymásnak ütközött, az enyém felborult, a másik pedig tovább ment és otthagyott. Hogy fulladna meg a sofőrje…

***

Most pedig itt fekszem a mentőautóban egy kórház felé tartva, de érzem, hogy már nincs sok hátra.

Bárcsak megszólalhatnék… még egyszer… utoljára…

Bárcsak elmondhatnám… hogy én nem ittam… nem én tehetek róla… szeretek mindenkit! Anya… Apa… húgocskám… barátnőim… mindenki…

Szeretlek élet!

Megfogadom, hogy ha még egyszer megszületek, akkor a jelennek fogok élni, optimista és vidám leszek…

Kinyitom a szemem, homályosan látok magam előtt valakit. Utolsó erőmmel megragadom a kezét, és megszólalok:

- Én nem ittam… Nem én tehetek róla… Nem akarok meghalni… Szeretlek mindenki… Élj a mának! – suttogtam utolsó erőtartalékommal és visszadőltem a hordágyra…

A világ teljesen elfeketedett, testem elernyedt, a szívem bevégezte az utolsó dobbanását is… Meghaltam…