Eleinte reménykedtem benne, hogy talán a mágia meggyógyíthatja a sérülésemet, de tisztán emlékszem Hermione szavaira, mikor kioktatta Ront, hogy mit lehet és mit nem lehet mágiával gyógyítani…

- Ron Weasley! Hát te sose figyelsz az órán?! Tegnap hangzott el az órán, de már évek óta tudnod kéne, hogy mágiával szinte minden sérülés gyógyítható, kivéve a bénulás, a halál és az agyi sérülések! Már rengetegszer elmondta a professzor… - hadarta dühösen Hermione, de mi Ronnal csak összemosolyogtunk, akkor még nem gondoltam, hogy ez a téma valaha is érinteni fog…

Persze az itteni orvosok is próbálkoztak több mindennel, meg is műtöttek már, de csak annyi eredményt sikerült elérni, hogy a jobb lábamat érzem valamelyest. Az orvos azt mondta, hogy ez biztató, de láttam rajta, hogy csak lelket akar verni belém, mert úgy néztem ki, mint akibe hálni jár a lélek…
Ginny és a barátaim hiánya, a tudat, hogy többé nem tudok lábra állni, és tolószékhez leszek kötve, teljesen elkeserített. Legszívesebben egész nap aludtam volna, akárhányszor alkalmam nyílt rá, menekültem az álmok birodalmába.
Ébredésem után egy héttel elkezdődtek a gyógytornai gyakorlataim, amin hol értem el eredményeket, hol nem. Ezek a gyakorlatok teljesen lefárasztottak, és amint vízszintesbe kerültem már aludtam is.
Persze a kórház pszichiáterről is gondoskodott, hogy még véletlenül se jusson eszembe az öngyilkosság gondolata.
Az a baj, hogy mivel a pálcám sajnos nem maradt nálam, valószínűleg ott feküdhet, ahol földet értem a balesetkor, így varázsolni nem tudtam. Nem is gondoltam volna, hogy milyen nehéz mágia nélkül, de hát mit kezdenék vele? Mit tud segíteni a varázsló társadalomnak egy béna, nyomorék ember? Semmit… Talán jobb is, ha elfelejtem a mágiát.
De egyáltalán mi értelme van így az életemnek? Hiszen mindentől meg lettem fosztva, ami számít, bár erről részben én tehetek. De akkor sem akarom tönkre tenni Ginny életét! Jobban jár egy egészséges férfival, velem még szeretkezni se tudna… Hogyan lenne így gyereke? Hiszen Ginny mindig is gyerekre vágyott, ahogy én is…

Jaj, Ginny! Annyira szeretlek! De remélem, hogy sikerül elfelejtened! Nem akarom, hogy te is boldogtalan légy!

Az egyetlen pozitív dolog, hogy összebarátkoztam egy velem, egyidős férfivel, akivel jól el tudtam beszélgetni, felajánlotta, hogy vesz nekem egy normális szemüveget, a jelenlegi helyett. Igaza van, a mostani elég divatja múlt, és így legalább kevesebb az esélye, hogy felismernek az utcán.
- Kösz, igazán nem kell…
- Ugyan, Mark! Ennyit igazán tehetek érted! Egyáltalán hová mész, ha kiengednek innen? – kérdezte Aeron.
- Még nem tudom, de pénzem van… Talán veszek egy házat…
- Ne haragudj, de így?
- Nem haragszom, de még én sem tudom, hogy hogyan tudnék így élni… A barátaimat nem akarom felkeresni, ők nem tudják és nem is akarom, hogy megtudják…
- Nem tudják? De miért?
- Mert nem akarok a terhükre lenni, és a szerelmem is megérdemel egy egészséges férjet…
- De Mark! Ők szeretnek, nem jó így nekik!
- Elhiheted, hogy nekem sem! De mit tehetnék? Tegyem tönkre az életüket? És nem akarom, hogy minden ismerősöm el kezdjen szánakozni rajtam… Azt sem tudom, hogy hova menjek…
- Költözz hozzánk!
- Ugyan! Ez rád is vonatkozik, nem akarom tönkre tenni az életed… Mit kezdenétek a feleségeddel, egy nyomorékkal?
- Ne beszélj így! Nem vagy nyomorék, csak…
- Csak? Ne álltassuk egymást, én már sosem fogok lábra állni, és jobb lenne, ha…
- Ezt ki se mond! Nem tűröm, hogy foglalkozz az öngyilkosság gondolatával! Tudod mit? Segítek házat találni és hozzá egy ápolót!
- Hogyan köszönhetném meg mindezt?
- Sehogy, vagyis… Egyszer majd elmondod a valódi neved? – kérdezte, majd elkezdett nevetni a meghökkent arcom láttán.
- Ne nézz bolondnak, Mark! Nem hiszem, hogy véletlen, hogy a Lame név bénát jelent. Nem kérem, hogy mond el, mert ismerlek már annyira, hogy tudom, hogy nem fogod, de majd egyszer…
- Rendben – mosolyogtam. – Én most visszamegyek a szobámba… - mondtam és elindultam a szobám felé. Elindultam? Inkább elkerekeztem… Mert én már sose fogok menni vagy indulni… Nem gondoltam, hogy ennyire fontos az embernek a futás és a sétálás… Csak akkor jön rá az ember, mikor már késő…
Soha többé nem fogok kviddicsezni sem… Nem még menni!

Fenébe, azzal az átkozott autó nevű járművel! Miért kellett nekem jogsit szereznem? Miért nem öt perccel később indultam? Miért hallgattam zenét? Miért ábrándoztam annyit? Most már hiába ábrándozok… Miért gondolkodok annyit?

Jobb lenne, ha vége lenne mindennek… Jobb lenne, ha vége lenne ennek a kínlódásnak… Legalább látnám a szüleimet és Siriust… Legalább velük lehetnék…
De hogy öljem meg magam, mikor minden lehetőség elérhetetlen számomra?

Mit tehet egy fogyatékos férfi önmagával?

Még fodrászhoz sem tudok elmenni, mert így nem lehet hoppanálni sem!

Annyira hiányoznak Ginny csókjai, Ginny szavai, Ginny érintései… Bárcsak újra átélhetném, bárcsak újra magamhoz szoríthatnám…

***

Aeron rengeteg mindenben segített, elintézte nekem a lakás vételt, sőt még egy negyvenes éveiben járó házvezetőnőt is szerzett, aki segít ellátni magam. Nem kérdeztem Aerontól az egyetlen kérdést, ami megfordult a fejemben: Miért? Miért mindez?
Akik körülöttem voltak, igyekeztek lelket önteni belém, de én így, úgy is nyomorék maradok, semminek nincs értelme…
Minek éljek? Szerelmes úgysem leszek, mert örökké Ginnyt fogom szeretni, barátokat minek szerezzek? Csak a kellemetlenséget hoznám a fejükre. Dolgozni úgysem fogok tudni…
Mit ér így az élet? Mond mit ér?!
Akárhányszor lehunyom a szemem, magam előtt látom, az eddigi életemet, addig, amíg még mozoghattam. Láttam, ahogy Marge néni kutyái felkergetnek a fára, láttam, ahogy futok le Hagridhoz Ronnal és Hermionéval, láttam, ahogy futok Ginnyhez, hogy a karomba zárjam…

Jaj, már megint Ginny! De mit tegyek, ha ennyire szeretem?! Mit tegyek, mit?!

Írjam meg neki, hogy mi történt velem? Az is lehet, hogy látni se akarna a fogyatékosságom miatt… Hogyan tudnak mások ezzel élni? Sosem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz…
Annyian élnek hasonló körülmények között, és mégis meg vannak! Én miért nem tudok belenyugodni? Miért történik mindez velem? MIÉRT?!

***

Négy héttel a balesetem után engedtek ki a kórházból, egy mentőautó vitt el az új házamig, ahol elvileg az új házvezetőnőm vár. Az asszony negyvenöt éves, van három huszonéves gyereke és özvegy, egyedül él. Ezért vállalta, hogy segít nekem. Még nem is találkoztam vele, de Aeron és Marié – Aeron felesége – szerint nagyon kedves és ez a hivatása, ezért nem lennék teher neki. Legyen igazuk…
Mikor meglátott kedvesen elmosolyodott, és megszólalt.
- Jó napot, Mr. P… azaz Mr. Lame! – köszönt, én pedig úgy álltam… azaz ültem, mint akit leforráztak.
- Jó napot, Mrs…
- Thomas, a nevem Wendy Thomas.
- Honnan tudja? – kérdeztem döbbenten.
- Legyen az én titkom, de ne aggódjon, amíg nem akarja nem értesítem a barátait… Bár ők nagyon aggódnak magáért…
- Jobb így nekik! – mondtam.
- És nem lenne jobb, ha legalább azt tudnák, hogy él-e? Nem kell megírnia, hogy mi történt, csakhogy jól van…
- Nem vagyok jól! – sziszegtem dühösen.
- Jaj, ne haragudjon! De tudja, hogy hogy értem…
- Semmi baj, hálásnak kéne lennem, hogy valaki foglalkozik velem.
- Ne beszéljen így kérem!
- Írok Ginnynek egy levelet, megkérhetem, hogy feladja mugli postával, de úgy, hogy a válasz ne jusson el hozzám?
- Persze, bízza csak rám. De ha megengedi, megmutatnám a szobáját és lepihenhetne…
- Rendben – egyeztem bele, mire ő betolt a házamba, ami meg kell hagyni nagyon tetszett és beirányított egy barátságos szobába, ahol egy kicsit magamra maradtam.
Felkavart, hogy Mrs. Thomas tudja, hogy ki vagyok… Féltem, hogy elmondja az ismerőseimnek… De megígérte, hogy nem teszi, nem?

Úgy döntöttem, hogy eleget teszek Mrs. Thomas kérésének, és írok Ginnynek.

„Drága Ginny!
Tudom, hogy most nem tudod, hogy hol vagyok és mi történt velem, de hidd el, jobb neked, ha többet nem találkozunk. Ezeket, a sorokat nem azért írom, mert már nem szeretlek, sőt ellenkezőleg. Ugyanúgy, talán még jobban szeretlek, mint évekkel ezelőtt. Hülyeséget teszek ezzel, hiszen könnyebb lenne, ha azt írnám, hogy már nem szeretlek, akkor könnyebb lenne neked. De nem akarok neked hazudni… Sosem tudtam neked hazudni és soha nem is akarok. Ezért azzal sem hazudok, hogy mi nem lehetünk együtt, drága Gin.
Megfordult a fejemben az is, hogy már te rég elfelejtettél, és nem is érdekelnek ezek a sorok, de azt akarom hinni, hogy ez nem így van.
Könyörögve kérlek, keress egy férfit, akivel boldog lehetsz! Ezt az egy dolgot szeretném, csupán, hogy boldog legyél… nélkülem.
Nagyon nehéz nekem ezeket, a sorokat írnom úgy, hogy többé nem látlak, és hogy ezek az utolsó szavak amiket hozzád intézek. Ne gondolj arra, hogy meg fogok halni, mert sajnos nem így van. Élni fogok, és örökké téged foglak szeretni…

Ez nem jó! Ettől csak még nehezebb lesz neki! Összegyűrtem a levelet, kidobtam és újat kezdtem.

„Drága Gin!
Tudom, hogy most nem tudod, hogy hol vagyok és mi történt velem, de hidd el, jobb neked, ha többet nem találkozunk. A te érdekedben mondom, jobb ez így. Felejts el, élj boldogan egy másik férfival, és felejts el engem örökre. Ne pazarold rám az életed! Nem érdemlem meg. Azért írok, hogy tudassam élek, nem miattad tűntem el, és hogy megmondjam, hogy soha többé nem találkozhatunk… Jobb lesz így neked!
Harry Potter”

Ez jó lesz… Jaj, drága Ginny! Arra gondolni se merek, hogy már elfelejtett, csaknem felejtett el egy hónap alatt? Bár nincs bennem semmi különleges, biztos elfelejtett…

Jaj, ezekbe a gondolatokba bele lehet őrülni! Ajj… Így minden oly nehéz…