Ha tudnám, hogy miért érdemeltem ezt ki, helyrehoznám a vétkemet, de nem tudom, hogy miért érdemeltem ki ezt a sanyarú sorsot. Bárcsak meghalhattam volna a szüleimmel együtt, vagy legalább akkor, mikor megöltem Voldemortot…
Mennyi ember halt meg csak azért, mert ismert engem, annyi ember fejére balszerencsét hoztam, mivel érdemelték ki, hogy miattam szenvedjenek? Az egyetlen, amivel nem ártottam, sőt segítettem az Voldemort legyőzése volt… De ezen kívül csak gondot okoztam a környezetemnek…
Kérdeznéd, hogy miért repkednek a fejemben efféle gondolatok? Minden egy átkozott napon romlott el, mi átlagosnak indult, de örökre megváltoztatta az életemet, és sajnos negatív irányba…
A mértjeim azon a napon indultak útjára… Azon a napon, a lelkem fő része meghalt, én Harry Potter azóta nem vagyok ugyanolyan… Nem vagyok már senki sem…

***

Egy vidám napra ébredtem, úgy terveztem, hogy kirándulást teszek a mugli Londonban és keresek Ginnynek egy tökéletes jegygyűrűt. Meglepetésnek szántam, csak Ronnal osztottam meg az ötletemet. Ő persze helyeselte és elárulta, hogy ő is tervezi, hogy megkéri Hermione kezét.
Szerencsére Ginny a mai napot Lunával tölti, így nyugodtan elmehetek egy különleges gyűrűt venni neki. Sosem tudnék, egy olyan különleges nőnek, mint Ginny, egy egyszerű ékszert venni, az én szerelmem érdemli a legszebbet. Ginnynél jobb társat álmomban sem kívánhatnék magamnak.
Ginnyvel minden percem maga a Mennyország, persze, mint minden pár, mi is szoktunk veszekedni, de mindig minden vitánk csókkal zárult.

- Jó reggelt, édesem! – csókoltam meg a szerelmem, aki kacagva csókolt vissza. Kicsit aggasztott, hogy mostanában egyre többet veszekedtünk, de ez az őszinte nevetés, minden kételkedésemet eloszlatta, csak a szerelem maradt utána.
- Jó reggelt, drágám! – mondta nevetve és egy cuppanós, szerelmes puszit nyomott az arcomra. Ma reggel különösen jókedvűnek tűnt… De mostanában úgy éreztem, mintha el akarna valamit mondani, de nem meri elkezdeni. Azt hiszi, hogy nem látom, de számomra Ginny egy nyitott könyv, amit élvezet lapozgatni.
Jaj, hogy én mennyire szeretem őt! Bár rengetegszer kell őt féltenem, mivel hivatásos hajtó, és már több baleset is érte, de szerencsére semmi komoly. Bele is halnék, ha valami történne vele…
- Min merengesz?
- Rajtad… - válaszoltam vigyorogva.
- Rajtam? Mivel kapcsolatban?
- Hát… Hogy mennyire szeretlek! – feleltem sármosan.
- Na, ki vele, mit titkolsz? Miért akarsz levenni a lábamról?
- Na de, szívem! Hogy feltételezhetsz rólam ilyeneket?

Miután Ginny elment, beültem a kocsimba és útnak indultam. Igen, a kocsimba… Már egy éve szereztem mugli jogsit, hogy el tudjak vegyülni a muglik között. Egyszer mikor a mugli Londonban sétáltunk Ginnyvel összefutottunk Dudleyval és a barátnőjével. Elég lesokkoltuk szegény Nagy Dét, aki éppen egy nőnek tette az eszét. Meg kell hagyni Dudley sokat változott az elmúlt évek alatt, jó pár kilótól megszabadult, és a malac képe i eltűnt. Már nem volt olyan, mint régen… A barátnője is szép volt, persze nem olyan szép, mint Ginny, de nem nézett ki rosszul.
Útközben bekapcsoltam a kocsiban lévő magnót és egy kellemes mugli énekesnő dalait hallgattam, mindig jól esett a zenehallgatás vezetés közben. Ron kissé bolondnak tartott emiatt, de az apja nagyon lelkes volt a mugli imádata miatt, és rengeteg kérdést tett fel ezekkel a kütyükkel kapcsolatban.
Egy szó, mint száz remek hangulatban voltam, és nem is sejtettem, hogy mennyire fel fog fordulni az életem egyetlen egy pillanat alatt…
A gondolataim újra, meg újra elkalandoztak, hol az elmúlt Voldemort-mentes évek jártak a fejemben, hol a jövőt képzeltem el Ginny és a leendő gyermekeim mellett.
Az autós iskolában ezerszer elmondták a legfontosabb szabályt, hogy vezetés közben sose kalandozzanak el a gondolataid, mindig az útra koncentrálj.
Ezt a szabályt szegtem meg azzal, hogy folyton Ginny mosolya lebegett a szemem előtt, ahelyett, hogy a közeledő teherautóra figyeltem volna, úgy hogy még be sem volt kötve a biztonsági övem.
A következő pillanatokra szinte nem is emlékszem… Még rémlik, ahogyan kétségbeesetten próbálom félre rántani a kormányt, de már túl késő. A kamion belém jön, én pedig magas ívben röpültem ki a kocsiból, és terültem el a földön.
Az utolsó érzés, ami megfogott az a fájdalom volt, majd minden elfeketedett.

***

Mikor legközelebb érzékelni kezdtem a körülöttem lévő világot, csak fájdalmat éreztem, semmi mást. Fájt minden egyes porcikám, kivéve a lábam. Legalább az az egy nem fájt, de a fejem piszkosul.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig feküdhettem álom és ébrenlét között, de most erőlködni kezdtem, hogy végre megtudjam, hogy mi történik velem.
Arra számítottam, hogy a Szent Mungóban találom magam és Ginny fog ülni az ágyam mellett, ehelyett egy ismeretlen kórházban találtam magam, ismeretlen gyógyítókkal körülöttem.
Mikor felnyögtem, az egyik ápoló hajolt felém.
- Hogy érzi magát?
- Hol vagyok? – suttogtam, és próbáltam rájönni, hogy hol lehetek, mert hogy ez nem a Szent Mungó, az tuti biztos…
- A Szent Tamás kórház intenzív osztályán, egy héttel ezelőtt hozták be súlyos sérülésekkel, autóbalesetet szenvedett. Azóta kómában volt.
- Mi? És… és Ginny?
- Ki az a Ginny? Hívjunk valakit?
- Ne, még várjon… És miért nem érzem a lábaimat? – kérdeztem.
- Talán… Jobb lenne, ha később tudná meg, de ha már rákérdezett… Az a helyzet, hogy a gerince súlyoson megsérült, de még így is szerencsésnek mondhatja magát, mert a sérülés csak deréktől lefelé fejti ki a hatását…
- Ez mit jelent? – kérdeztem, majd észrevettem az ágyam mellett álló tolókocsit, és összeomlott bennem minden. Megértettem, hogy mit akart velem óvatosan közölni a nővér… - Nem fogok tudni lábra állni? – kérdeztem holtra váltan.
- Még van esély, hogy a gyógykezelés után javul az állapota, de…
- Értem…
- Sajnálom… Megkérdezhetném az úr nevét?
- A nevem… Mark Lame, huszonegy éves vagyok, rokonaim és barátaim nincsenek…
- És az a Ginny?
- Ő csak egy régi ismerős… - mondtam szomorúan. Ezek a szavak nekem fájtak a legjobban, de ugyan ki szerethetne egy fogyatékost? Ki akarna így velem élni? Milyen élete lenne Ginnynek mellettem?
Sokkal jobban jár, ha örökre elfelejt és beleszeret egy olyan férfiba, aki meg tud neki mindent adni. Azt is, amit én már nem… Nem tehetem tönkre az életét, azzal, hogy engem kelljen ápolnia…
- Nincsenek hozzátartozói, szerettei?
- Nincsenek, a szüleimet még gyermekkoromban vesztettem el, a nagyszüleimet nem ismertem, a keresztapám pedig évekkel ezelőtt meghalt…
- Oh, nagyon sajnálom.
- Pénzem van, tudok magamnak venni egy házat…
- Egy ápolót is kéne felfogadnia…
- Rendben, de kérem, ne velem egyidős nő legyen…
- Rendben, intézkedem ez ügyben. Van már háza?
- Még nincs.
- Akkor arról is… Az doktor úr hamarosan benéz önhöz, addig próbáljon pihenni…
- Köszönöm, hogy segíteni próbál, de nem értem, hogy mi értelme… Nem lenne egyszerűbb, ha nem kéne többet felébrednem? – néztem rá esdeklően.
- Ilyenről ne is halljak! Csak az veszít, aki feladja! Ezt jól jegyezze meg, Mr. Lame! Most pedig pihenjen, nem szabad meg erőltetnie magát…
A nővér kiment, én pedig magamra maradtam keserű gondolataimmal, amiket nem tudok száműzni. Miért történik ez velem? Soha többet nem csókolhatom, nem ölelhetem át Ginnyt, soha többet nem látom a barátaimat, soha többet nem keresem eszeveszetten az arany cikeszt, sosem fogom nevetve kergetni Ginnyt, sosem fogok felállni… Már semmi sem lesz ugyanolyan…
Könnyebb lenne, ha értesíteném Ginnyt és a többieket, de ez önző cselekedet lenne. Varjam magamat a nyakukba? Milyen kellemetlen lenne nekik velem élni? Jobb nekik nélkülem… Ha igazán szeretem őket jobb, ha békén hagyom őket… De már semmi sem lesz ugyanolyan…