|
2. fejezet - A függönyön is túl...
2009.01.27. 19:43
1996. Sirius „halálának”a napja
Nancy
Már sok-sok éve ezen a helyen éltem. Eleinte lázadoztam, nem akartam magára hagyni sem a gyerekeimet, sem Siriust. De lassan beletörődtem. Már több mint tíz éve vagyok itt, a függöny mögötti világban. Ez egy teljesen más világ… Ráadásul, aki idekerül, az új alakot kap, és nem beszélhet arról, hogy ki volt ő a Földön. De azt is mondták, hogy mi nem haltunk meg, vissza lehet jutni, de ismeretlen módon. Senki nem tudja, hogy hogyan…
Jelenleg vörösesbarna, göndör hajjal és világosbarna szemmel rendelkezem, nem túl nagy szám. Nem is hasonlítok magamra… És ez nem jó. Na jó, belülről talán egy kicsit. De túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy újra nancys legyek. Ehhez csak egy Sirius kéne… Meg Camilla és Ben. Ők hárman a mindenem.
Eleinte azt reméltem, hogy legalább Lilyvel és Jamesszel találkozhatok, de ez sem valósult meg. Viszont összebarátkoztam egy velem egyidős nővel, őt Aurorának hívják. Ja, ebben a világban Lola White a nevem. Az itteni nevünket, mindenki maga választja. Én a White-t azért választottam, mert az a Black ellentétje.
Az a legrosszabb, hogy nem tudom, hogy mi történik a szeretteimmel. Akik még élnek. Vajon, mi lehet Siriusszal, Bennel, Camillával, Lizzie-vel, Sheilával, és a szüleimmel? Jennel és a többiekkel? Ez a legrosszabb… De legalább élnek… Úristen! Ha jól számolom, akkor Camilla már 18 éves… milyen gyorsan telnek az évek…
- Lola! – közeledett felém Aurora.
- Szia, Rora! – mosolyogtam rá.
- Képzeld… azt hiszem megtaláltam a férjemet!
- Azt hogy csináltad? – kérdeztem őszinte döbbenettel. Hiszen a földi kilétünkről nem beszélhettünk. De most… ennek meg mi a lényege?
- Nem beszéltünk egymásnak a földi életünkről, de valahogy rájöttünk… Ugyanúgy csókol, mint a férjem, és a stílusok is egyezik.
- Mi a neve?
- Az itteni Alexander.
- De olyan sokan vagyunk itt… Hol van még olyan kapu?
- Én a Húsvét-szigeteken voltam éppen… te?
- Anglia, Mágiaügyi Minisztérium.
- Akkor sok lehet…
- Vissza akarok jutni! – jelentettem ki határozottan, körülbelül ezredszerre.
- Tudom, de nem tudjuk, hogy hogy kell…
- Én kiderítem… ne legyen a nevem, Na… upsz… azaz Lola White!
- Lola White! – szólított valami fensőbb lényféle. Nem igazán értem ezt a világot, még most sem.
- Igen, uram? – kérdeztem. Azt azért megjegyeztem, hogy jobb udvariasan kérdezni.
- Érkezik egy 30-40 körüli férfi, segítsen neki eligazodni! – Ne már! Semmi kedvem egy sopánkodó pasas nyafogását hallgatni…
- Rendben, hol van, uram?
- A főcsarnokban.
A főcsarnokban egy szőke hajú komor férfi állt. Szuper. Vidámtársaság lesz. Huh, de szemét vagyok! Ki tudja, hogy miken ment keresztül.
- Szia, Lola White vagyok, vagyis ez az itteni nevem.
- Ööö… hello – köszönt zavartan – Én S… mármint Pedro Rodriguez.
- Először tényleg nehéz megszokni az új nevünket, de majd belejössz. Én is meg tudtam szokni.
- Mióta vagy itt? – kérdezte, a szemében először csillant némi érdeklődés. Tényleg… Milyen már, hogy kapásból letegeztük egymást…
- 16 éve – feleltem lehangoltan.
- Innen nem lehet visszajutni?
- De, elvileg. De senki nem tudja, hogy hogyan…
- Majd én kiderítem! – mondtuk egyszerre. Döbbenten elhallgattunk és feszült csend ereszkedett ránk.
- Itt mindenki varázsló vagy boszorkány? – kérdezte, megtörve a kínos csendet.
- Előfordul néhány mugli, de nagyon ritka. Te honnan estél át?
- Hát, a függönyön…
- Jó, de melyiken?
- Ami a Mágiaügyi Minisztériumban van, harc közben. Kimondták rám a gyilkos átkot, de ezek szerint nem talált el.
- Én is ott, de nem akarok róla beszélni.
- Rendben. Nem igazán tetszik az új külsőm…
- Hát, nekem se az enyém… de ez van. Az eredeti jobban bejött.
- Nekem is. Nem találjuk ki, hogy hogyan jussunk ki innen?
- De felőlem. Ez minden vágyam, hogy újra láthassam a gyermekeimet… hupsz… erről nem igen szabadna beszélni…
- Remélem, kijutunk innen… - mondta. Mikor elindultam haza felé, utánam szólt.
- A halottak nem ide kerülnek, igaz?
- Igen – bólintottam. És a szívembe mart az érzés, hogy soha többé nem látom Siriust. Hiszen ő nem túl valószínű, hogy átesik a függönyön és idekerül… Ő a Mennyországba fog kerülni, nem ide. És soha többé nem találkozunk. Letöröltem egy kósza könnycseppet és tovább indultam. Sok mindent nem sejtettem ekkor még…
Sirius
Csak néztem, ahogy a Lola nevű nő távolodik, és ismerős érzés kerített a hatalmába. Nem tudnám szavakba önteni, de amit a szemében láttam kísértetiesen ismerős volt. De nem tudtam, hogy honnan, de már láttam ezt a szempárt. Talán, a földön ismertük egymást.
Amikor bólintott a kérdésemre, szívembe egy furcsa érzés markolt. Nem látom többé Nancyt, Lilyt, Jamest, Remust, és a gyermekeimet. Istenem… nem is láttam még a fiamat, képen sem. Camilla se valószínű, hogy emlékszik rám. De vajon, él-e még? Élnek-e egyáltalán? Vagy ők is a Mennyországból szemlélik a Földet… Hány évesen halhattak meg, és hogyan? Milyen apa vagyok én? Ha meg tudnám változtatni az életem, megtenném, de nem tudom, hogy hol rontottam el először. Amikor összebarátkoztam Peterrel? Vagy már ott, hogy szerencsétlenségemre Blacknek születtem? Hol rontottam el? És Lizzie-vel vajon mi lehet? Ő merre élhet? Ő vajon él? Ki által haltak meg a gyermekeim? Ezek a kérdések és még rengeteg hasonló zengett kíméletlenül a fejemben.
Tönkretettem Nancy életét is… Még az ígéreteimet sem tudtam betartani, miszerint mindig mellette leszek. Istenem… elmondani nem lehet, hogy mennyire hiányoznak a csókjai, a szavai, az ölelései… ő maga…
Diákkoromban nem vettem komolyan az életet. A csínytevésen kívül nem sok minden kavargott a nagy „okos” fejemben. Persze, a nők is hamar helyett foglaltak a fantáziámban, főleg Nancy. Az első pillanattól éreztem, hogy ő különleges, más, mint a többiek. Ha hamarabb rájöttem volna… sokkal tovább boldogok lettünk volna. Attól fogva jöttek a problémák, miután ostoba módon megcsaltam. De, ha mindezek a rosszak nem történnek meg, akkor is ez lett volna a sorsunk?
De mégis sok rossz és szomorú dolgon mentem keresztül, de mégis megérte minden életben töltött perc. Megérte minden pillanat, amit Nancyvel, a barátaimmal és a gyerekeimmel töltöttem. Megérte minden perc, amit nevetéssel és bajkeveréssel töltöttem.
Ilyen az élet. Nehéz, olykor kibírhatatlan terhekkel ruház fel, de a boldog pillanatokért, mindez megéri.
Az Azkabanban töltött évek borzalmasak voltak, de végig éltetett a tudat, hogyha kiszabadulok, akkor ismét Nancyvel és a gyermekeimmel lehetek. Borzalmas volt, mikor megkérdeztem Remustól, hogy hol van Nancy… Azt a pillanatot sosem felejtem el…
- Remus? – kérdeztem tőle, nem sokkal a Trimágus tusa után. Előbb nem volt lehetőségem rákérdezni, hiszen nem tudtam olyannal beszélni, aki ismerte Nancyt. Rettenetesen féltem a választól, de muszáj volt feltennem.
- Igen?
- Mi… mi van Nancyvel és a gyerekekkel? – kérdeztem, próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom megremegett.
- Nem tudom – felelte szomorúan.
- Mi az, hogy nem tudod?
- Akkor hallottam utoljára Nancyről, amikor mindenkinek bizonygatta, hogy ártatlan vagy, és majd kiszabadít… valószínűleg meghalt. Egyik nap reggel elment dolgozni, de haza már nem érkezett. A gyerekekre Jen vigyázott, de nem sokkal később a gyerekekkel együtt eltűnt.
- Milyen a fiam? – kérdeztem, és egy könnycsepp indult lefelé a szemem szegletéből.
- Aranyos olyan, mint te.
- Benjamin Sirius Black… - suttogtam maga elé.
Fájt a tudat, hogy elvesztettem a családomat, Nancyt. Elvesztettem mindenkit. A barátaim fő részét, a szerelmemet, a gyermekeimet. Szüleimet pedig már a születésem pillanatában elvesztettem, sosem voltak igazán a szüleim.
És most még Harryt is cserbenhagytam… Miket gondolhat most? Hogy miatta haltam meg? Ez nem igaz. Egyrészt elvileg nem haltam meg, másrészt nem miatta. De már túl jól ismerem Harryt. Cedric halála miatt is magát okolta.
- Baj van? – hallottam egy aggodalmas női hangot magam mellett. Lola volt az.
- Nem, semmi. Csak elmerengtem. Mióta vagy itt?
- Már egy ideje beszélek hozzád – mondta mosolyogva. A mosolya sok mindent elárult. Őszinte volt, de mégsem volt igazán boldog mosoly. Ő is sokat szenvedhetett.
- Elnézést…
- Semmi baj, Pedro – mosolygott. Mikor értetlenül néztem a Pedro megszólításra, egyenes elnevette magát. – Köszönöm.
- Mit?
- Régen nevettem ilyen jót.
- Szívesen, máskor is. De ha gondolod vissza is adhatod, én is nagyon régen nevettem szívből.
- Mindenkinek ilyen happy élete volt? – kérdezte nevetve.
- Úgy néz ki, és mégis mindenki ragaszkodik hozzá.
- Igen, de ez így természetes. Az életnek rengeteg nehézsége van, de bánat nélkül, nincs boldogság, és minden rosszban van valami jó.
- Micsoda bölcs vagy…
- Látod… Kell még egyéb okosság tőlem?
- Szerintem mára ennyi bölcsesség elég volt – mosolyogtam el magam. De régen húzódott felfelé a szám, de régen használtam másra, mint beszélgetésre… Ejj… de régen volt.
Egy nagyon szép emlék kúszott borongós gondolataim közé, elmosolyodtam az emlékre…
„Fáradtan megviselten tartottam hazafelé a munkából, alig vártam, hogy a karjaimba zárjam a feleségemet. Nem is tudom, mikor volt utoljára több időnk egymásra. Mindig csak a munka…
A házba lépve csend fogadott, és őszintén megijedtem. Halálfalók jártak itt? Hol van Nancy? De ha halálfalók jártak volna erre, akkor nyomot hagytak volna maguk után.
- Nancy? – kiabáltam rekedten. Berontottam a nappaliba, majd a konyhába. Üres volt minden, csend, néma csend. Felrohantam az emeletre. Egyre nőtt bennem a kétségbeesés és a félelem. A hálónk üres volt, de a fürdőből hangok szűrődtek ki. Izgatottan, pálcát magam elé szegezve nyitottam be. Először nem láttam semmit, majd a szemem egy könnyes, kék szempárral találkozott össze. Azonnal hozzáugrottam.
- Mi a baj, kicsim? Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan. Egy fejrázás, majd egy bólintás volt a válasz, de akkor miért sír? – Miért sírsz, édesem?
- Szeretlek…
- Én szeretlek, Nancy. Történt valami?
- Mostanában nem éreztem túl jól magamat, megkérdeztem Lilyt, ő egy mugli tesztet ajánlott. Kipróbáltam.
- Milyen teszt?
- Terhességi – mondta, mire nagyot dobbant a szívem.
- Szülők leszünk, Sirius… - suttogta. A szívem vad dobolásba kezdett.
- De hisz… ez fantasztikus! – rikkantottam boldogan – Mi evvel a probléma?
- Háború van és egyszer már elvetéltem.
- Vigyázni fogok rád. Holnap elmegyünk egy gyógyítóhoz, aki biztosan megnyugtat, hogy a múltkori… khm… baleset nem befolyásol semmit.
- Tényleg örülsz?
- Naná! APA LESZEK!”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT