1. fejezet - Coming generations
2009.01.27. 19:41
Roxmortsban nagy volt a vigasság, Voldemort legyőzését ünnepelték. Mindenki rendesen a pohár fenekére nézett az elmúlt órákban. De ezzel szemben volt két fiatal, akik korántsem vigadtak ennyire, pedig ők is ugyanúgy örültek Voldemort halálának.
- Hagyj már, Ben! Elmegyek Londonba, és kész! Végre 18 vagyok!
- De én még nem!
- És?
- Itt akarsz hagyni? Milyen nővér vagy te?
- Akkor gyere te is!
- Nem engednek ki az árvaházból 18 év alatt!
- Nem érdekel! Jössz és kész! Legyél már talpraesettebb!
- Ni csak, ki beszél? Mert te aztán bátor vagy, mi?
- Bátrabb, mint te! Na, gyere már!
- Hova?
- Roxmortsba!
- Minek? Az apánk már nem él!
- Tudom.
- Az anyánk se.
- Tudom!
Ez a vita, két fekete hajú tinédzser között zajlott. Camilla 18 éves, míg öccse, Ben 17 volt. Gondolom, már biztos rájöttetek, hogy kik is ők, de ha nem, majd rájöttök.
Camilla
Végre sikerült rávennem Bent, hogy velem jöjjön! Gondoltam, a szívbajt hozom, majd az itteniekre, mikor bemutatkozunk. Jó kis tréfa lesz! Hajjaj… Az öcsémmel Amerikában éltünk egy mugli árvaházban, de suliba, az amcsi mágusiskolába jártunk. Kettőnk közül nekem volt jobb, mert én ködösen, de emlékeztem a szüleinkre. Ben egy kicsit anyura, de aput nem is látta még. Ötéves koromig a nagynénénkkel éltünk, de ő meghalt. Azóta hivatalosan is árvák voltunk. Igazából Bennel nagyon hasonlítottunk egymásra, pedig ő fiatalabb nálam. Mindkettőnknek fekete haja és kék szeme volt, és mindketten teljesen komolytalanok és bajkeverők voltunk. Mi voltunk a sulinkban a híres Black testvérek. Pletykáltak sokat arról, hogy hátha rokonok vagyunk az angol Blackekkel, de arra jutottak, hátha szimpla névrokonság. Mekkorát tévedtek!
- Itt vagyunk – mondta Ben vigyorogva.
- Nem mondod?! – kérdeztem ironikusan.
- De igen, nem hallod?
- Kuss!
- Na menjünk! Pont jókor jövünk, buli van!
- Szuper! Jól figyelj, ha bemutatkozol, csak Bent vagy Benjamint mondjál.
- Hülyének nézel?
- Igen.
- Én is szeretlek, nővérkém – gúnyolódott a kis szentem.
- Én nem – vigyorogtam angyalian.
Beléptünk a Három seprűnek nevezett kocsmába, ahol a buli zajlott ezerrel. Úgy nézem tértágítót is használtak. A helyiség tele volt lufikkal és egyéb bulis cuccokkal. Már is megkedveltem Angliát. Imádok bulizni!
- Jó estét, szép hölgyem! – lépett elém egy vigyorgó, vörös hajú fiú.
- Fogadjunk, hogy te Fred Weasley vagy?
- Honnan tudod? Még az anyánk se tudja, hogy melyikőnk kicsoda… Ismerlek? – kérdezte.
- Camilla N. B.
- Te? Veled leveleztem!
- Na, leesett?
- Most már igen. Sosem küldtél képet magadról, nem gondoltam, hogy ilyen szép lányt rejtenek a levelek…
- Miért lőttem volna le a poént? – kérdeztem. A srác úgy vigyorgott, mint a vadalma. Hiába én voltam Amerika legnagyobb női bajkeverője, Camilla N. B. A nevemet nem igen tudja senki a tengerentúl…
- És mit rejt az N és a B?
- Most sem szeretném lelőni a poént! Ja, ő az öcsém Ben.
- Hello, Fred.
- Hello, Ben. Neked sincs vezetékneved?
- Ravasz, én sem lövöm le a meglepetést.
- Mit utánzol öcskös? – durcáztam.
- Te loptad a szövegem Millyke!
- Millyke a nénikéd!
- Ccc… Ilyen hamar elfelejtetted a nevét?
- Lődd le magad, légy szíves.
- Inkább te magadat.
- Elég már! – üvöltöttem le a fejét. Egyszerűen kiakasztó a gyerek! Ráadásul Fred meg George itt vigyorogtak mellettünk.
- Remekül szórakoztok? – kérdezte Ben szkeptikusan.
- Igen! – vágta rá mindkettő.
- Sziasztok! Hát ti? – lépett hozzánk Harry Potter. Jé! Őrá emlékszem! Ő volt a kis krapek, akivel játszottam.
- Szia Harry! Nem ismersz meg? – vigyorogtam. A srác elég zavart képet vágott. Ez győzte le Voldemortot? Akivel egyévesen játszottam? Vicces…
- Ööö… bocsi… kéne?
- Hát… na, mindegy. Egyébként Camilla vagyok.
- Én pedig Ben.
- Camilla és Ben… mi?
- Harry! Ne is kérdezd tőlük, ez kész rejtély! Nem hajlandók elmondani a teljes nevüket! – „sopánkodott” Fred.
- Netalántán bűnözők? Vagy halálfalók? – „aggodalmaskodott” George.
- Nem talált – mondtam.
- Pocsék nyomozók lennétek!
- Elisabeth Jorlát nem ismeritek? – kérdeztem. Őt még nem is említettem, ő a féltestvérünk. De ő az anyjával nevelkedett.
- Lizzie-t? De, egy évvel felettünk járt – mondta Fred.
- Egyébként itt van – mutatott valamerre George.
- Köszi. Ben! Megkeressük?
- Oké, menjünk! De tudja, hogy kik vagyunk?
- Naná! Játszottam is vele!
- Lizzie! – ugrottam az említett nyakába. Elég érdekes fejet vágott szegényke.
- Ööö… szia! Bocsi, de…
- Nem ismersz meg? – kérdeztem tetetett szomorúsággal, de vigyorogva.
- Nem.
- Camilla vagyok! Tudod… a kicsi Milli…
- Ne már! – kiáltott fel – Komolyan? – kérdezte, majd a nyakamba ugrott.
- De-de. Ő meg Ben, az öcsém.
- Azt hittem meghaltatok, Jen nénivel együtt! – mondta.
- Nem, csak elköltöztünk. Jen néni kicsit kiakadt anyu halálakor.
- Nem csodálom. Ben, téged alig ismerlek…
- Én se emlékszem rád, de már sokat hallottam rólad. Tudják, hogy ki az apád?
- Nem. Anyu nem akarta, hogy elmondjam.
- Nekünk se senki.
- És ki lenne az? – kérdezte Harry.
- Majd meglátod.
- És várjatok… Nem tudjátok, hogy Remus miért néz ilyen furcsán titeket? – kérdezte.
- Huh, de azt hiszem – vigyorogtam megint – Lizzie nem akarsz egy közös műsort? Egy kis bemutatkozás…
- Te nem vagy ép!
- Dehogynem!
- Na! Ezért jöttünk Angliába! – szállt be Ben.
- Ti tényleg hülyék vagytok.
- Tudjuk, na? Mekkora poén lesz!
- Na jó!
- Fred!
- Hm?
- Csináljunk egy kisebb balhét?
- Mire gondolsz?
- Csak egy kis meglepi. A roxforti tanárok is itt vannak?
- Igen.
- Hagrid?
- Igen.
- Akkor show time!
- Hölgyeim… - kezdtem, miután felerősítettem a hangom.
- És Uraim… - folytatta Ben.
- Azért vagyunk most itt…
- Miért is?
- Hogy együtt örüljünk annak…
- … hogy volt Voldemort, NINCS Voldemort!
- Ez a nap a buli napja…
- És a jókedvé…
- Bulizzunk gyerekek! Kihagytam valamit?
- Igen. Tehát igyunk Harry Potterre! – toldotta a szót Ben, az ikrek irtóan szakadtak rajtunk, de a legtöbben (főleg a felnőttek) érdekesen néztek ránk. Majd mindenki felemelte a poharát, és ittunk Harryre, aki olyan vörös volt, mint a rák.
- És persze, igyunk Ron Weasleyre és Hermione Grangerre!
- Na meg az ikrekre! – kiáltotta Ben. Ha ezt így folytatjuk lerészegedik a vendégsereg…
- És végül… - kezdtem az ÁSZ-t.
- De nem utolsó sorban igyunk…
- Ránk és Lizzie-re…
- Aki mellesleg féltestvérünk…
- Tehát, igyunk a nem normális nővéremre…
- És a nem normális öcsémre…
- Camilla Nancy Blackre…
- És Benjamin Sirius Blackre! – BUMM! Mintha elvágták volna a zsivajt, mindenki tátott szájjal bámult minket. Egy-két pohár a földön koppant.
- Ja! És Elisabeth Jorlára, vagyis Lizzie Blackre! – kiabáltam bele a döbbent csendbe. Még Fred és George is tátott szájjal meredtek ránk. Bennel és Lizzel összevigyorogtunk, meghajoltunk, majd elhagytuk a színpadot. A megrökönyödött hangokat a felzendülő zene nyomta el. Tudtam, hogy hamarosan mindenki ide fog csődülni körénk. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hirtelen szomorúság markolt a szívembe. Ben és én nem vagyunk mások, mint két szerencsétlen árva, akik poénnal ütik el a nyomorúságukat. Azért lettem ilyen komolytalan, mert nem akartam elfogadni anyu halálát. Bármennyire is jól titkolom, de nagyon fáj. Összenéztem Bennel, neki is ilyesmi gondolatok jártak a fejében.
- Fúú! Apám! – hápogott Fred és George.
- Vagyis apád! – nevetett Fred. Egy szellemi szinten vagyunk, azt hiszem.
- Ti most komolyan? – kérdezte George.
- Aha.
- Sirius Black az apátok? – tette fel a mindenkit, érdeklő kérdést George.
- Igen – mondtam.
- Ki az anyátok?
- Nancy Rosette McWint Black. Lizzie-nek pedig Jessica Jorla.
- Beszélhetnék veletek? – lépett hozzánk egy sápadt Remus Lupin.
- Persze – vágtam rá. Számítottam erre a beszélgetésre – Gyere, Ben! Ja, akit még feltétlen érdekel, az jöjjön!
- Nem akarjuk százszor elismételni!
Végül a Weasley család, valami Tonks, McGalagony, Hagrid, Harry és a barátai vettek részt a „kihallgatásunkon”.
- Első kérdés? – törte meg Ben a csendet.
- Ti tényleg… Ez a nevetek? – kérdezte Harry.
- Igen. Szólítsatok csak Millinek vagy inkább Camillának.
- Engem Bennek – vigyorgott Ben. Na ne! Ki más?
- Kik az őseitek? – kérdezte egy másik vörös hajú fiú. Azt hiszem Ron a neve.
- Szerintem már kitaláltátok.
- Sirius és Nancy Black.
- Hol voltatok? – sóhajtott fel Remus – Mindenki azt hitte, hogy meghaltatok.
- Hát, meghalni nem haltunk meg.
- Jen?
- Ő igen – feleltem szomorúan, Remus még jobban elkomorult.
- Ki az a Jen? És ki az a Nancy? – kérdezte Tonks.
- Hosszú történet.
- Ráérünk – szólalt meg Harry.
- Tehát Nancy velünk együtt járt Roxfortba és ötödév végén összejött Siriusszal. Hetedévben elég sok viszontagság történt velük, de együtt maradtak.
- Sok? – kotyogtam közbe – Az nem kifejezés!
- 1978 nyarán összeházasodtak és boldogok voltak. Mindketten aurorként dolgoztak. 1980-ban megszületett Camilla. Sokszor voltak látogatóban Lilyéknél és nálunk is. Jen, Nancy ikertestvére volt a barátnőm. Aztán 1981. október 31-én mindenki tudja, hogy mi történt… Nancynél éppen Dina - egy másik évfolyamtársunk, Peter barátnője – volt látogatóban. Ők akkor még nem tudták, hogy mi történt, de mégis Nancy rosszul lett. Terhes volt Bennel. Dina elvitte a Mungóba, én pedig másnap mentem be hozzájuk. Dina megkérdezte mi történt, én pedig elmondtam. Nem tudtuk, hogy Nancy fent van és mindent hall. Mikor Dina sértegette Siriust, Peter miatt, Nancy elkezdett vele ordibálni, és beindult a szülés. Nancy elég nehezen viselte, de végül megszületett Benjamin Sirius Black. Sokáig gyengélkedett, addig Jen vigyázott a kicsikre. Akkor hallottam utoljára Nancyről, mikor elhatározta, hogy kiszabadítja Siriust, de eltűnt. Átesett a függönyön.
- Azon?! – fakadt ki Harry.
- Igen. Senki nem tudja, hogy hogyan és mi történt. Valószínűleg, megtámadták. Aztán nem sokkal később Jen is eltűnt a gyerekekkel. Sőt Nancy és Jen húgáról és szüleiről sem tudok semmit.
- Jen néni elvitt minket Amerikába, miután anya meghalt. Ott nevelkedtünk, míg Jen meg nem halt mugli autóbalesetben. Utána árvaházba kerültünk, majd varázsló suliba jártunk.
- Sirius teljesen kiakadt, azt hitte, hogy mind a hárman meghaltatok.
- Mi ezt eddig miért nem tudtuk? – fakadt ki Harry.
- Úgy gondoltam, hogy jobb, ha erről Sirius beszél neked, de nem volt rá ideális körülmény. Nancy volt a keresztanyád, Harry.
- Jó tudni – húzta el a száját az említett.
- És milyen jókat játszottunk együtt! – vigyorogtam Harryre.
- Tényleg… Te vagy az a kis csaj, aki mindig nyaggatott?
- Na kössz!
- De mi történt Nancyvel?
- És mi történt Siriusszal? – kérdezte Ben. Együtt vannak valahol, hiszen mindketten azon a függönyön estek át. Talán, most már boldogok… Valahol…
|