A napok mennek, a hetek telnek
Életem nélküled, értelmetlen.
Kérdezik, mi van velem,
Hazudok, minden rendben.
Hónapok teltek el,
De szívem nem felejt.


Sirius

Ahogy közeledtek a vizsgák, egyre többen kerültek az ideg összeroppanás határára. Evanst nem is lehetett máson kapni, csak tanuláson. Ezt a sok liba ki is használta, és próbáltak rácuppanni Jamesre. Mondanom se kell, sikertelenül, mivel James imádta Lilyt, és Nancy halála óta még jobban féltette.



- Tappmancs… te mit szeretnél csinálni a suli után? – kérdezte Féregfark.

- Auror leszek.

- Én még nem tudom, talán én is. És te James?

- Én is auror leszek.

- Lily?

- Szintén.
- Remus?

- Ha engedik, én is.

- Ugyan! Ne gondolj folyton a kis szőrös problémádra!

- De az én hibám…

- Ne kezd megint, Remus! – estem neki dühödten – Nancy halála nem a te hibád! – kiabáltam, majd kivágtattam a könyvtárból. Madam Cvikker másodszorra is kitiltott.



Kutyaként száguldottam a végtelen rengetegben. Valami zavart, valami bántott, valami elkeserített. Menekülni akartam a világ elől, az életem elől, a fájdalom elől. Felejteni akartam. Fájdalmas, szomorú hangon felvonyítottam, mire egy másik kutya visszavonyított. Hangja messziről szólt, de boldogsággal, vidámsággal töltött el, mintha erre a hangra vártam volna. Futni kezdtem a hang irányába, egyszer csak megpillantottam egy teljesen ugyanolyan kutyát, mint amilyen én vagyok, de ő fehér volt, én pedig fekete. Ő volt hasonmásom, de mégis az ellentétem. A szemében hasonló érzések ültek, mint az enyémben. Kék szemeiben szenvedés és fájdalom bujkált, de fel lehetett benne fedezni az örömöt, hogy találkoztunk. Közelebb indultam felé, mire mondani akart valamit…



- MINDEN DIÁK JÖJJÖN A NAGYTEREMBE AZONNAL!!! – harsogta Dumbledore felerősített hangja az egész épületben, és ezzel felkeltve szerény személyemet. Rá is csodálkoztam, hogy egy kanapén aludtam el, de nem volt időm tovább filózni, mert indulni kellett a Nagyterembe. Mi a fene lehet ilyen fontos?! Legtöbben ijedten tartottak a Nagyterembe, a szerelmes párok a szokásosnál is jobban foglalkoztak egymással. Én nem törődtem az ijedt tömeggel, bár több liba is felém pislangatott.

A Nagyteremben ideges tanárok fogadták a megszeppent diáksereget.

- Figyelem! – kezdte Dumbledore. Most még az ő hangja is egy csöppet idegesen csengett. – Gondolom, mindenki hallott már Voldemortról és csatlósairól… - mondanom se kell, szinte mindenki összerezzent a névre -… Voldemort ma éjjel meg szándékozza támadni az iskolát, de pánikra semmi ok. – mondta, mire kitört a pánik – A diákokat evakuáljuk a kastélyból, de aki betöltötte a 17. életévét önállóan eldöntheti, harcol vagy sem. Aki az evakuálás mellett döntött sorakozzon Lumpsluck professzor mögött. – A diákok nagy része távozott, de a hetedéves griffendélesek többsége itt maradt, sőt még néhány hatodéves is előfordult. A Hollóhátból és a Hugrabugból is maradtak páran, de nem sokan. A tanárok elláttak pár jó tanáccsal, bár McGalagony erősen ellenezte, hogy maradhassunk. Nekem bosszút kellett állnom Nancyért.

Pár órával később a halálfalók bejutottak a kastélyba, mi diákok és a tanárok bátran vettük fel velük a harcot.

Én Malfoy apjával párbajoztam, egyelőre sikertelenül. Sérülést még nem ejtettünk egymáson.

- Mi van Black? Még mindig siratod a barátnődet? – kérdezte gúnyosan, mire elszállt az agyam. Dühösen küldözgettem rá az átkaim ezúttal sikeresen, rengeteg sérülést köszönhetett nekem. – Csak azért nem öllek meg, mert valaki más is van itt, aki meg akar ölni.

- Ha ha – mondtam, de a torkomra fagyott a gúnyolódás, mikor megpillantottam valakit a harcolók tömegében, aki engem keresett a szemével. Mikor a tekintetünk összeforrt megállt bennem az ütő. Soha nem láttam még arcot, ilyen gyűlölettel lángolni. Ha valaki másnak szólna ez a gyűlölet, megsajnálnám az illetőt, de sajnos ez nekem szólt. Meg kell mondjam, nem értettem semmit.

- Á, Black! Végre megvagy! – sziszegett gyűlölettel teli hangon. Pálcáját határozottan a szívemre szegezte.

- Te? – Csak ennyi tellett tőlem.

- Most megöllek, Sirius Black! – rikoltotta – Avada Kedavra! – dermedten néztem a zöld fénycsóvát, ami egyenesen a szívem felé tartott…

A gyilkos átok egy centivel vétett el, de nem azért, mert félre ugrottam, nem azért, mert valaki megmentett, maga a gyilkos tévesztette el a célpontot. De az a helyzet, hogy ő nem volt gyilkos, még csak nem is halálfaló, sőt nem is halott. Azt hittem menten ájulok, de szerencsére nem ájultam el, helyette teljesen összezavarodtam. Azért beszélek értelmetlenül. Nancy állt előttem, és szegezte rám a pálcáját, gyilkos indulattal.

- Nancy? – nyögtem fel reménykedve.

- Bizony – felelte hidegen, de valamire rájöttem.

- Kicsim… Úgy hiányoztál… Győzd le az átkot! – mondtam, biztos voltam benne, hogy valamilyen átokkal kényszerítik ezekre a szavakra, ezekre a tettekre.
- Miről beszélsz? Nem átkoztak meg, gyűlöllek! – sziszegte, szavai tőrként hasítottak a szívembe.

- Én szeretlek.
- Sectumsempra! – kiáltotta. Az átok váratlanul ért, így súrolta az oldalamat. Felszisszentem, de nem fájt annyira, mint a szívem.

- Nem gyűlölsz, mert szeretsz! – vetettem oda, tisztára, mint egy óvodás – A szívünk nem felejt.
- Igazán? – kérdezte, de a szeme mintha egy pillanatra ismét nancysen villantak volna. Nem válaszoltam. Ráküldtem egy lefegyverzést, majd mielőtt magához tért volna a döbbenettől, megcsókoltam. Istenem… Teljesen megfeledkeztem a külvilágról, nem hallottam már a csatazajokat, teljesen átadtam magam ennek a fantasztikus, úgy hiányolt érzésnek. Oly régen öleltem, oly régen csókoltam, már szinte fizikai fájdalommal járt, annyira boldog lettem tőle. Most már kétség sem fért hozzá, Nancy él és éppen a karjaimban van. Eleinte tiltakozott, rúg-kapált, de fokozatosan megadta magát, és már ő is ugyanúgy csókolt, ahogy én őt. Követelőzően, vágyakozva, gyengéden, szerelmesen és boldogan egyszerre. Bár csak sose lenne vége ennek a pillanatnak.

- Sirius… - suttogta, majd rám nézett. Szavaiban és tekintetében immár nyoma sem volt a gyűlöletnek. Boldogság, hitetlenkedés és megkönnyebbülés vette át a helyét.
- Nancy… - Szavakkal nem lehet leírni, hogy mit éreztem. Inkább meg se próbálom, de az biztos, hogy ilyen határtalan boldogságot rég éreztem, még Halloweenkor sem voltam ennyire boldog.

- Segítsünk a többieknek – suttogta könnyes szemmel, majd együtt kezdtünk harcolni. Én támadtam, ő védett. Rengeteg halálfalót kábítottunk, fegyvereztünk le és kötöztünk össze ezzel a módszerrel. Pár órával később a halálfalók rájöttek, hogy túlerőben vagyunk, és menekülni kezdtek. Mielőtt a roxfortiak észrevették volna Nancyt, berántottam egy üres terembe, bezártam az ajtót és disaudio-t szórtam magunk köré.

Nancy zokogva omolt a karjaimba én, pedig csenden könnyezve vigasztaltam. Nem volt rá elég metafora, elég hasonlat, elég gondolat arra, hogy mennyire hiányzott és mennyire szeretem.

- Már vége… Nyugodj meg… Nem lesz már semmi baj… - vigasztaltam, efféle közhelyekkel.

- Majdnem megöltelek – sírta elkeseredetten. Megfogtam az állát, és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen.

- Élünk, mindketten. Más nem számít. Nem te akartad azt tenni, amit majdnem megtettél, kényszeríttettek rá. Nekem most csak az számít, hogy mellettem vagy és élsz. Borzalmasak voltak ezek a hónapok, míg azt hittem, hogy meghaltál, magamat okoltam. Nem tudtam nélküled élni, szeretlek, és örökké szeretni foglak. A szívünk nem felejt. Megkérdezem még egyszer, leszel a feleségem?
- I-igeen. Én is szeretlek. Azt hittem sose látlak viszont, és soha többé nem ölelsz át és nem csókolsz meg.

- Ne aggódj kicsim, bepótoljuk ezeket a hónapokat bőven a csókok terén…
- Ma már másodszor hívsz kicsimnek – mosolygott rám.
- Mert te vagy az én kincsem! – vigyorogtam, a rég nem látott Sirius-vigyorral.
- Szeretlek Sirius Black! Örökkön örökké.
- Örökké…
Szívünk nem felejt…



Szerzői megjegyzés: Valószínűleg már csak egy fejezet lesz hátra…