|
16. fejezet – In memoriam Nancy Rosette McWint
2009.01.27. 19:35
„Nem voltam több egy kisfiúnál,
aki azt hiszi, hogy övé az egész világ,
csak mert egy órára birtokba vehette a mindenséget,
s még nem tudja, hogy egy másodperc alatt elveszítheti.”
Nemsokára itt vannak a RAVASZ vizsgák, de az utóbbi heteket nem tanulással töltöttem. Most már elmondhatom magamról, hogy kigyógyultam a depresszióból, amibe az elmúlt hónapokba merültem. Nancy halála teljesen megviselt, hetekig zombiként jártam a folyosókat. Remus persze magát hibáztatta, de korántsem az ő hibája volt. Nem ő tehetett arról, hogy mikor Nancy a Szent Mungóba került, porig rombolták a halálfalók az istápoly, nem ő tehet arról, hogy nem avattam be Nancyt a tekergőtitokba. Mikor az újságban értesültem a történtekről, elhatároztam, hogy auror leszek, és eltüntetem Voldemortot és a hülye bagázsát a föld színéről. Nem Remus tehet arról sem, hogy nem tudtam leküzdeni az imperius átkot és megcsókoltam Lilyt. Ekkor vesztettem el a fiamat és a mennyasszonyom. Egyébként biztos vagyok benne, hogy fiú lett volna. Nancy halálával kiveszett a fény az életemből, a minden napokból. Bár nem a komolytalan, nőcsábász Sirius Black vagyok, aki voltam. Felnőttem. Bárcsak ne így nőttem volna fel. Egyébként Jennifer és Remus együtt maradtak a történtek ellenére is, bár Remus bűntudata nehéz eset volt. A mardekárosok nem húztak újat velünk mostanában, így nyugodtan teltek Nancy-mentes heteim, hónapjaim. James és Lily kibékültek, bár kapcsolatuk eleinte abban merült ki, hogy Ágas Lilyt vigasztalta. Ezekben a hónapokban sokat köszönhettem a barátaimnak, még Peter is normálisabb volt, mint általában. Ő is együtt maradt Dinával természetesen. Mindhárom haveromnak barátnője van, így kicsit magányosnak éreztem magam, és ha velük voltam, gyakran fölöslegesnek éreztem magam. De sikerült talpra állnom. Nehezen, de sikerült. Nancynek rendeztünk egy formális temetést, mivel a teste nem került elő. Megismerkedtem a McWint családdal, és majd megszakadt a szívem – bár igaz, már rég megszakadt – a kicsi Sheila szomorú arcától. Még csak négyéves, de tökéletesen értette, miről van szó, és mindig tudta, hogy kell viselkedni.
Nancyről készítettem egy albumot, amibe minden fényképet, levelet és egyéb tárgyakat raktam vele kapcsolatban.
„Nancy!
Nem mondhatom meg, ki vagyok. Csak az a fontos, hogy szeretlek!
Anonymus”
Ez volt az első, elég gyatra szerelmes levelem Nancynek, de emlékszem, hogy sugárzott az arca, míg olvasta. Kék szemei boldogan csillogtak, szája mosolyra húzódott, arcszíne a vörös több árnyalataiban pompázott. Még most is emlékszem, erre az arcra.
„Drága Sirius!
Nem köntörfalazok itt neked, nem akarlak untatni… A lényeg az, hogy annyira hiányzol! De ezt úgy is tudod… hihi… Jaj, képzeld a húgocskám olyan édes! Nanynak hív, Jen, meg Zseninek, anyut Anunak, Aput Abunak… Nagyon vicces kislány, mintha Jennel magunkat látnánk, ugyanolyan vidám és szeleburdi, mint mi voltunk. A jövő hetet Lilynél töltöm, meghívott magukhoz. Nagyon jó, csak nem tudom, hogy hogy fogom elviselni Petúniát. Annyira idegesítő, legalábbis Lily szerint. Na jól van, nem untatlak, és már a baglyod is türelmetlenül csipog, szóval befejezem.
Szeretettel:
Nancy”
Ezt ötödév utáni nyáron írta, nagyon örültem neki. Akkor még „otthon” laktam a Grimmauld tér 12. házszám alatt és borzalmasan teltek a szünidő napjai. Nancy levelei mindig feldobták a napjaimat, csak azt sajnáltam, hogy ilyen rövidek. Hiába mondtam neki, hogy engem nem untat a levelével, mindig röviden fogalmazott. Én persze hosszabb leveleket írtam neki, bár nem történt velem semmi érdekes.
„Ha sírsz, mert lement a nap, a könnyeid nem fogják engedni, hogy lásd a csillagokat!”
Ez volt Nancy kedvenc mondása, mindig ezzel vigasztalt, ha szomorú voltam. Emlékszem az első alkalomra, mikor ezt mondta.
***
„Esős, ködös november volt, az eső csendesen szemerkélt. A kedvenc tölgyfámnál feküdtem és a tavat bámultam, de a fejemben messze jártam. Összevesztem Jamesszel, a legjobb barátommal. Egy lány bevakart a barátságunkba, Emily Stanton. Csodaszép lány, fekete haja és szürkéskék szemei vannak, harmadéves hollóhátas, évfolyamtársam. Járni kezdtem vele, de kiderült, hogy Jamesnek is csapta a szelet. Nekem tényleg nagyon tetszett, talán ő volt az első, akit valóban komolyan vettem. A többi lány csak szórakozást jelentett, pár naponta váltogattam őket. De Emily más volt, nagyon szép és kedves. Ezt sajnos James is így gondolta és összevesztünk.
- Sirius? – hallottam egy bátortalan lány hangot. Először azt hittem Emily jött vissza, de nem. Nancy McWint állt mögöttem. – Emily a baj, igaz? – kérdezte, bólintottam és letelepedett mellém. Eddig nem sokat foglalkoztam Nancyvel, Lily Evans legjobb barátnőjével, ritkán beszélgettünk. Pedig Nancy igazán csinos és szép volt 13 évesen is.
- Jamesszel is kavart.
- Tudom, de ne bánkódj miatta.
- James dühös rám.
- Majd megbékél. James a legjobb barátod, nem fog megharagudni egy lány miatt.
- De Emily más volt nekem…
- Szerelmes vagy?
- Nem tudom. Mi az a szerelem? – néztem rá kérdően.
- Mikor meglátod… olyan mintha pillangók röpködnének a gyomrodban, megremegnek a lábaid, belevörösödsz a szavaiba, nem bírod elviselni, ha másra néz és átnéz rajtad, nem bírod elviselni, ha megbánt vagy ha szomorú. Úgy érzed, bármit megtennél, akár meg is halnál érte…
- Kibe vagy szerelmes?
- Mi? – kérdezte értetlenül.
- Annyira részletesen elmondtad, milyen szerelmesnek lenni… honnan tudod?
- Se… se honnan… - hebegte ijedten, mire nevetni kezdett.
- Na persze, de látod már is megnevettettél – mondtam nevetve, mire ő is elmosolyodott.
- Si Iloras porque, se ha pueste el sol, las lagrimas, no te dejaran, ver las estrellas!
- Heh?
- Ha sírsz, mert lement a nap, a könnyeid nem fogják engedni, hogy lásd a csillagokat!
- Először milyen nyelven mondtad?
- Spanyolul, a nagyim részben spanyol volt, ő mondta ezt mindig. Nekem meg megtetszett.
- Milyen igaz ez az idézet, mindenre ráillik.
- Igen.
Bár Emilyt elvesztettem, de igazán jóban lettem Nancyvel, és ez bőven kárpótolt érte. Nekem Nancy jelentette ebben az idézetben a csillagokat.”
***
Az a helyzet, hogy jelenleg nem látom azokat a csillagokat, és az a legrosszabb, hogy úgy váltunk el, hogy még nem békültünk ki. És ez nagyon fáj. Sosem felejtettem el Madam Pomfrey szomorú hangját, Nancy sápadt arcát, mikor utoljára láttam.
***
„A gyengélkedőre tartottam, vagyis inkább rohantam, hogy Nancy mellett lehessek. A gyengélkedőre kopogás nélkül robbantam be. Poppy néni idegesen sürgött-forgott, majd szomorúan rám nézett.
- Hogy van? – kérdeztem, miközben a szeretett lány mellé ültem. Sápadt volt, teste tele karcolásokkal, vérző sebekkel. Jesszus, csak nehogy ő is vérfarkas legyen, mint Remus!
- Szerencsére a kórt nem kapta el, de át kell vitetni a Mungóba, súlyosan megsérült – suttogta szomorúan a javasasszony. Poppy néni kudarcnak érezte, hogy valakin nem tudott segíteni, és bűntudata volt, de én nem rá haragudtam. Csakis magamra. Miért nem avattam be a titkunkba? Akkor jobban vigyázott volna teliholdkor, és már lassan három éve a barátnőm.
- Szeretlek Nancy! Ne halj meg! – súgtam könyörögve Nancynek, mielőtt a Szent Mungóból jött gyógyító elvitte az istápolyba.”
***
Akkor láttam utoljára, nem engedték, hogy láthassam. De legalább utoljára elmondtam neki, hogy szeretem. Egy hét múlva szörnyű dolog történt…
„James és Remus között foglaltam helyet a Nagyteremben, békésen reggeliztem. Bár még Nancy nem ébredt fel, de a gyógyítók szerint már jobban van, és nemsokára felébred. Tehát vidám hangulatban fogyasztottam a reggelit. Az sem tűnt fel, ami elég sok mindenkinek, hogy a tanárok többsége nem tartózkodott a Nagyteremben. Egyszer csak megjöttek a baglyok a postával. Elém is dobott az egyik bagoly egy Reggeli Prófétát. Mikor megláttam a főcímet, majdnem kiköptem a reggelimet. Az arcom érdekes színeket vett fel.
Halálfalók porig rombolták a Szent Mungó istápoly!
Tegnap éjjel a halálfalók egy csoportja támadta meg a legnagyobb varázslókórházunkat. A Szent Mungó évtizedek óta az egyik leghíresebb varázs istápoly a világon, mely most a földdel lett egyenlő. De vajon mi késztette Tudjukkit erre a tettre? Miért öletett meg ennyi embert? Mert hogy a támadásnak nincs egyetlen túlélője sem. Megannyi gyógyító és beteg esett áldozatul. Sikerül-e újra felépíteni nélkülözhetetlen intézményünket? Kik estek áldozatul?
A cikk további része a 10. oldalon
Sápadtan olvastam végig a rövid cikket, majd a folytatását. Meredten néztem Nancy nevét az elhunytak listáján. Még nem sírtam, bár nem érdekelt a külvilág.
- Sirius… - Nem érdekelt James, Remus, Peter, Frank és a többiek szomorú, aggodalmas szólongatása, sem Lily, Dina, Alice és Jen zokogása, vagyis sírása. Egy dolog zakatolt a fejemben, nem látom többé, nem csókolom többé, nem beszélek többet vele, nem… NEM HALHATOTT MEG! Könyörgöm… Nee… Még csak észre se vettem, hogy James és Remus kitámogat a Nagyteremből, az se, hogy mindenki engem bámul, az se, hogy mikor a szobánkban vízszintes helyzetbe kerültem, kitört belőlem a keserves zokogás.”
Örökké szeretni foglak Nancy Rosette McWint!
***
Szerzői megjegyzés: Még nincs vége… :P
|
AJÁNLOM AZ OLDALT