Van egy szó, mit úgy hívnak remény!
Ha vigyázol rá, ő mindig benned él.
Ha szívedbe zárod, ki fontos neked,
Bármerre jársz, ő is ott lesz veled!*

Lily
Beléptünk egy kis helyiségbe, az egyik ágyon egy maga elé meredő fekete hajú fiú ült.
- SIRIUS! – rohanta meg a barátját James és Remus. Sirius felnézett. Először hitetlenkedő arca egyből felderült.
- James! Remus! Lily! Hogy kerültök ide? – kérdezte rekedten. Lefogadom, hogy az előbb sírt. Tehát Nancyről semmi hír.
- Neked is szia Tappmancs! – nevetett James. Megkönnyebbült végre, de én nem.
- Tudtok valamit Nancyről? – kérdezte Sirius szomorúan. Még soha nem láttam a Nagy Sirius Blacket, ilyen megtörten.
- Nincs. Sajnálom – mondtam halkan. – De érzem, hogy él.
- Hah, érzed… persze… sovány vigasz… Az én hibám – jelentette ki, és folyni kezdtek a könnyei. Jól hallottad. Sirius sírt, James és Remus szomorúan nézték a barátjukat. Tudom, hogy hihetetlen, de éreztem, hogy Nancy él. – Mindenhol halottak… jött a víz… fogtam a kezét… rohantunk… elsodródtunk egymástól… - Ebből azt vettem ki, hogy: Meglátták a cunamit, kézen fogva futni kezdtek, de víz elválasztotta őket, és mikor Sirius magához tért mindenhol halottak voltak. Hogy én, milyen okos vagyok… Hupsz. James egója rossz hatással van rám.
- Nem a te hibád! – szólaltam meg bátorítóan. James és Remus bólogattak, de Siriust ez nem vigasztalta. Megértem őt, én sem érezném magam jobban a helyzetében. Nem élném túl, ha elveszteném Jamest.
- Szeretem Nancyt…
- Nyugodj meg Tapi! Nancy kemény csaj, túlélt már sok mindent!
- De ezt nem…
- De igen! Elég már az önsajnálatból, Black! – kiabáltam rá, de csak azért, hogy ne szomorkodjon tovább.
- Evans újra a régi.
- Már megint Evans?
- Csak akkor, ha én Black vagyok… - Igaza van. Ilyenekről veszekszünk, amikor kitudja mi történt Nancyvel! Nem vagyok normális. Kicsit egyedül kell lennem…
- James!
- Mi baj Lil?
- Sétálok egyet, mindjárt jövök!
- Veled megyek! – mosolygott.
- Ne! Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Nem baj?
- Persze, hogy nem. Menj csak. – Egy csókot nyomtam az arcára és kimentem. Viszolyogva mentem el a sok sebesült ágya mellett. Volt olyan, aki annyira megsérült, hogy már felismerni se lehetett. Végre kiértem a szabadba, leültem a fűre, és utat engedtem a könnyeimnek.

Nancy
Mr. Oliver nélkül nem tudom, hol lennék. Talán a Mennyországban vagy a Pokolban. Nem volt, olyan közel az ellátás, mint mondta. Vagy csak nekem tűnt hosszúnak. Sokszor nem bírtam tovább menni, de az a gondolat, hogy megtudjam él-e még Sirius, erőt adott. A fejem szüntelenül sajgott, és sokszor kettős látásom volt, de bírtam az iramot. Mr. Oliver rengetegszer kérte, hogy tegezzem, de én nem akartam. Nem tudom, hogy miért. Nem tudnám velem egyenrangúként kezelni. Egyrészt korban az apám lehetne, másrészt megmentette az életem. De ezt mintha már említettem volna!
- Hogy érzi magát Nancy? – kérdezte az indulásunk másnapján. Rendes volt, hogy aggódott.
- Hát… hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól, de tűrhetően. – mondtam sóhajtva.
- De jól bírja az utat.
- Minél előbb tudni szeretném, él-e még Sirius.
- Már nem vagyunk messze.
- Bárcsak itt lenne a pálcám… - motyogtam, úgy hogy csak én halljam. De meghallotta.
- Pálca? Ön boszorkány? – kérdezte döbbenten. Mit ne mondjak, én is meglepődtem.
- Maga…
- Kvibli. Ha varázsló lennék, már hoppanáltunk volna.
- Oh, értem.
- A barátja is?
- Igen. Hetedéves roxfortosok vagyunk.
- Nagyon fiatalok maguk… ejnye… Ne féljen, a barátja biztosan életben van.
- Ámen – suttogtam lemondóan. Bárcsak így lenne.

Pár órával később Mr. Oliver felkiáltott.
- Ott van! Odaértünk! Huh, mennyi riporter! – Hát, igen. Nyüzsögtek a fotósok. Nem tartják tiszteletben a túlélők fájdalmát és a halottak emlékét, lelketlenül fényképezgetnek össze-vissza. Nekik csak az számít, hogy mennyien veszik meg az újságjukat, vagy mennyien nézik a műsorokat. Mr. Oliver elrángatott a közelükből, az épület felé vettük az irányt. Egyszercsak megláttam egy sötétvörös összetéveszthetetlen üstököt. Lily? Mit keres ő itt? Jelen pillanatban nem érdekelt. Nem törődtem Mr. Oliver kiáltásával, sem a szédüléssel rohantam Lily felé. Ha Sirius él ő tudja… Mikor közelebb értem megtorpantam Lily sírt, remélem nem Sirius miatt. Ó, Istenem! Megfogtam a vállát és megszólaltam.
- Lily… - szóltam neki rekedten. Hirtelen megdermedt, majd rekordsebességgel megpördült. Először hitetlenséget, aztán határtalan örömöt fedeztem fel az arcán. Megölelt, a könnyeim folyni kezdtek. Elszakadt bennem egy gát. Csak arra tudtam gondolni, hogy él-e még az én drága szerelmem.
- Édes Istenem! – zokogta Lily boldogan. – Nancy! Hát élsz! Nem hiszem el! – A szavaitól kezdett elhagyni a remény.
- Sirius? – suttogtam, mire felnevetett.
- Téged sirat Jamesszel és Remusszal.
- ÉL?! Komolyan? – kiáltottam boldogan. – Hol van most?
- Nyugi, nyugi!
- Nancy? – jött oda Mr. Oliver, és kérdőn nézett Lilyre.
- Jaj, bocsánat. Mr. Oliver, ő Lily Evans a legjobb barátnőm, Lily ő itt Mr. Oliver a megmentőm.
- Jó napot, Lily!
- Jó napot. Köszönöm, hogy segített Nancynek.
- Nincs mit. Mi van azzal a Siriusszal?
- Él. Éppen magát hibáztatja Nancy halála miatt.
- Akkor jön a meglepetés – mondtam boldogan, olyan boldog voltam, hogy észre se vettem, hogy fáj mindenem. – Hol van? Menjünk már! – sürgettem Lilyt.
- Oké. De figyelj! Úgy csináljuk, hogy…


Sirius
James és Remus nem tudtak olyat mondani, ami felvidított volna. Tudtam, hogy ő nekik is rossz. De én úgy éreztem magam, mintha kitépték volna a szívemet. Dühös és szomorú voltam. Dühös magamra, mert én tehettem mindenről és szomorú, mert nem tudtam Nélküle élni. Ez a két nap eddig is pokoli volt, de mi lesz ezután? Idővel elmúlik a fájdalom? James szerint igen. Remus még mindig azt mondja, hogy ne adjam fel a reményt. De miért? Az összes ember, aki túlélte itt van. De ő nincs. Belefáradtam, hogy mindig azt kell hallanom, hogy „Nem láttam”. Lily valószínűleg nem akart előttünk kiborulni, azért ment el. Láttam rajta, hogy legszívesebben sírva fakadna. De egyikük sem engedi meg magának, csak hogy tartsák bennem a lelket. Megbeszéltük Ágassal és Holdsáppal, hogy holnap hazamegyünk. Haza? Én már nem haza megyek. A haza Nancy mellett van, de ő nincs velem. Itt hagyott. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, mikor egy izgatott Lily lépett be.
- Sirius! Gyere ki egy kicsit!
- Miért? – kérdeztem Jamesszel egyszerre. Féltékeny? Rám?
- Gyere már! James, te maradj! – kelletlenül felálltam, és Lily mellett kioldalaztam az ajtón. Az ajtó becsukódott, de Lily benn maradt.
- Mi a… - kezdtem volna mondani, de a szavak a számra fagytak.
- SIRIUS! – ugrott a nyakamba egy göndör hajzuhataggal rendelkező hölgyemény. Nancy… Az nem lehet…
- Nancy? – suttogtam hitetlenkedve. Egy könnycsepp indult lefelé az arcomon. – Édes Istenem! Azt hittem…
- Élek – szipogta. – Jaj, Sirius… Úgy aggódtam… azt hittem meghaltál…
- Nincs már semmi baj – simogattam az arcát, majd magamhoz szorítottam. Pár perc múlva szemügyre vettem. Az én szép szerelmem borzalmas állapotban volt. A haja kócosan, megviselten omlottak a vállára. A homlokán egy hosszú vágás volt, amire rászáradt a vér. Szemei vörösek és duzzadtak voltak a sírástól. Az arca sápadt és meggyötört volt az aggodalomtól, és jóval idősebbnek nézett ki. Ráadásul kék-zöld foltokkal tarkított teste teljesen lefogyott. Szakadt ruhája lógott rajta. Így látni a szerelmemet szomorúsággal töltött el, és könnyek csorogtak az arcomon.
- Bocsáss meg… - suttogtam.
- Nincs miért, nem te vagy a hibás. Ennyire borzalmasan nézek ki? Lily is elég érdekes arcot vágott, mikor meglátott.
- Te így is gyönyörű vagy. Köszönöm…
- Mit?
- Hogy nem hagytál itt, hogy… élsz…
- Jaj, Sirius… Szeretlek.
- Én is szeretlek, Nancy! De most le kéne pihenned. – Nancy alig állt a lábán, nem akartam, hogy elájuljon. – Alszol egy kicsit, aztán elviszlek Poppy nénihez.
- Semmi bajom – tiltakozott erőtlenül. De én felkaptam és bevittem a szobába. James és Remus boldogan felkiáltottak, de nem figyeltem rájuk. Óvatosan letettem Nancyt az ágyra, aki azonnal álomba merült. Egy dolog visszhangzott a fejemben: Sose add fel a reményt! Hiszen a remény hal meg utoljára!


* A fejezet elején található idézet a Netorian idézetgyűjteményből való, Ismeretlen szerzőtől…