Fáj a lét, a létezés,
A lefekvés és az ébredés.
Fáj a múlt és fáj a jelen,
mindez azért, mert nem vagy velem.



Sirius követte a tekintetem, és ő is észrevette. Ledermedt, elsápadt, majd…

- NANCY! FUSS! – üvöltötte, majd megragadta a kezem és futni kezdtünk a szárazföld belseje felé. Futottunk, ahogy a lábunk bírta, de a víz gyorsabb volt. Sosem voltam jó úszó, de Sirius húzott magával. Minek kellett a pálcát a szobánkban hagyni? Ilyen nincs! Pff… nyeltem egyet és köhögni kezdtem. Világossá vált számomra, hogy ezt nem fogjuk túlélni. Vajon, Lilyék hogyan reagálnak majd? És Jennifer, Sheila, anyuék és a többiek? Sosem mondtam Lilynek, Alicenek, Jamesnek és Remusnak milyen jó barátok, sosem mondtam Sheilának és Jennifernek, hogy milyen jó testvérek. Anyuval és Apuval legutoljára haragosan váltottunk levelet. Sosem mondhatom el nekik, hogy milyen jó, hogy vannak nekem. És Sirius… Mindennél jobban szeretem…

- Szeretlek! – kiáltottam Siriusnak. Bár, a kezemet fogta, de olyan hangzavar volt, hogy így is alig hallotta meg. Rám nézett. Szemeiből két dolgot olvastam ki: Bocsáss meg és Szeretlek! Tudtam, mit érez. Magát okolja, mert ő hozott ide. De ennek ellenére itt voltam a legboldogabb, mert vele lehettem. Számomra az is nagydolog, hogy őt láthatom utoljára. Ekkor a víz szétválasztott kettőnket, hiába kapaszkodtam belé, az utolsó mentsváramba.

- NANCY!

- SIRIUS! – sikítottam, de a víz sodrásának nem parancsolhattam. Kétségbeesetten próbáltam odaúszni hozzá, ahogy ő is hozzám, de hiába. A víz elsodort minket egymástól. Boldog vagyok, annak ellenére, hogy pillanatok múlva meghalok, mert:

1. Siriussal töltöttem az utolsó perceimet

2. Sirius volt az utolsó, amit kiejtettem a számom

3. Szerettük egymást.

Egyszercsak nem tudom, mennyi idő múlva nekicsapódtam valami keménynek, és elsötétült előttem minden. Az utolsó gondolatom, ez volt: Szeretlek Sirius!





Lily

Már megint egy szokványosan unalmas karácsony. Petunia folyton nyafog, és jönnek az unalmasabbnál is unalmasabb rokonok. Szuper. Ma volt karácsony utolsó napja, december 26. Anyuéktól egy érdekes mugli regénykönyvet kaptam. A címe: Az első bevetés. Valami Alex Riderről szól, aki tizennégy éves kora ellenére a titkosszolgálatnak dolgozik. Igazán érdekes, elviszem majd magammal a suliba. Bekapcsolom a tévét, valami baj történt! Minden csatornán ugyanaz megy.

- Délkelet-Ázsia partjainál pár órája hatalmas pusztítás történt… - Délkelet-Ázsia?! Arra van Sirius és Nancy! Nem, nem… Biztos, hogy nem oda mentek… Csak rosszul emlékszem. – A legnagyobb a pusztítás Indonéziában, Thaiföldön és Sri Lankán. A túlélőket jelenleg is keresik még.. Még nem tudni, hogy mennyien estek áldozatul ennek a környezeti katasztrófának. – Sri Lanka…



- Evans! Lily! – kiabált utánam Sirius Black.

- Mit akarsz Black? – kérdeztem meglepetten. Még sose hívott Lilynek.

- Szerinted Nancy örülne, ha elvinném a tengerpartra?

- Mi? Fúha… Persze… Hova?

- Egy Sri Lanka nevű szigetre mennénk egy hétre, huszonharmadikától…



- NE! – kiáltottam fel. Nem törődtem Anyu és Apu aggódó pillantásával, szó nélkül Jameshez hoppanáltam. Nancy… Sirius… Nem halhatnak meg! Végre boldogok… Nem tudtam, merre megyek, nem láttam a könnyeimtől, de egyszer csak ölelő karok között találtam magam.

- Mi a baj Lily? – kérdezte lágyan James. – Bántott valaki?

- James! Történt valami… - hallottam meg Remus közeledését. – Lily! Mi történt?

- Nancy… Sirius… Cunami… Sri Lanka… - nyögtem ki érthetetlenül pár szót.

- Várj, nyugodj meg! Nem értettünk semmit. – kedvesen rám mosolygott, és megvárta, míg megnyugszom.

- A tévében láttam, hogy Sri Lankán cunami pusztított.

- Cunami? – kérdezte enyhén sápadtan James. Megértette, hogy nagy a baj.

- Hatalmas szökőár.

- Sri Lanka… Ugye, nem oda…?

- De igen. Nancy és Sirius ott vannak.

- Szent ég! – kiáltott fel Remus és James kísértetiesen egyszerre.

- Azonnal indulunk!

- Hogyan?

- Hoppanálva.

- De…

- Semmi de!



Nancy

Sötét volt és fülsértő csend. Ez lenne a halál? Fájt minden porcikám, talán, mégsem haltam meg. Kinyitottam a szemem, eltartott pár percig, hogy lássak. Valami maga alá temetett. De hogyan mászok ki? Meg se bírok mozdulni.

- Segítség! – kiáltottam rekedten. Mi lehet Siriussal? Nem halhat meg… - Segítsen valaki! – kezdtem pánikba esni, innen nem mászok ki. Nem tudom mennyi idő telt el, de én kiabáltam, ahogy csak tudtam. Egyszer csak lábdobogást hallottam.

- Tartson ki! Segítek. – hallottam egy angol férfihangot, de nem Sirius volt. Pár perc múlva szabad voltam, egy negyvenes férfi hajolt fölém. - Jól van? Fel tud állni? – próbálkoztam, de a férfi segítsége nélkül nem ment volna. Nem is voltam, annyira borzalmas állapotban. Csak a fejem kóválygott nagyon és szédültem. De csontom nem törött.

- Köszönöm. – suttogtam halkan.

- Nincs mit, kisasszony. Ön angol?

- Igen.

- A nevem Abraham Oliver. És Ön?

- Nancy. Nancy McWint. Sirius…

- Tessék? Kit vesztett el?

- A szerelmemet… Egymásba kapaszkodtunk, de elsodródtunk egymástól… - legördült egy kövér könnycsepp az arcomon, amit még több követett.

- Igen. A tegnapi nap borzalmas volt.

- Tegnapi?

- Igen. Ezek szerint ön tegnap óta eszméletlen volt. Lehet, hogy a barátja jól van, és a túlélők közt keresi. Jöjjön, lehet, hogy lesz még egy hullám. Erre már csak halottak vannak. – Valóban. Körülnéztem. Mindenhol halottak feküdtek, jó büdös volt. Szívszorító látvány, azt hittem, menten elhányom magam. Hogy fogok én Sirius nélkül élni? Mi lesz velem nélküle?

- Jöjjön! Segítek. Van egy csúnya fejsérülése, de hamar rendbe hozzák.

- Hogyan hálálhatnám meg, Mr. Oliver?

- Sehogy.

- Megmentette az életem.

- Bárki megtette volna.



Lily

Borzalmas élmény volt, a sebesültek között járni. Vajon, Sirius és Nancy túlélte? James és Remus falfehéren lépkedtek mellettem. Tudom, hogy ugyanazt érzik, amit én. Ürességet és fájdalmat. Órákkal ezelőtt érkeztünk, de egyiküket sem találtuk. Láttam, hogyan omlik össze James. Szinte láttam, hogyan dől össze a reményből épített kártyavára.

- Élnek. – mondtam tetetett határozottsággal Jamesnek. Most nekem kell erősebbnek lennem. James már elvesztette a szüleit, és most lehet, hogy a legjobb barátját is. Lehet? Kit áltatok? Legördült egy könnycsepp az arcomon, eszembe jutott az első találkozásunk.



Egyedül ültem egy üres kupéban, telis-tele kétségekkel. Éppen azon törtem a fejemet, hogyan szerezzek barátokat, amikor kinyílt a kupé ajtaja és két majdnem teljesen egyforma lány állt az ajtóban. Kék szemük, sötétbarna (vagy fekete?) hajuk és karcsú alakjuk volt. Az egyetlen különbség közöttük, hogy az egyiknek göndör, a másiknak egyenes haja volt, talán a göndör hajúnak egy kicsit sötétebb volt.

- Szia! Minden kupé tele van, beülhetünk? – kérdezte a göndör hajú.

- Nyugodtan. – küldtem feléjük egy mosolyt. – Lily Evans vagyok. – mutatkoztam be.

- Én Nancy Rosette McWint, ő, pedig az ikertestvérem…

- Jennifer, aki magától is be tud mutatkozni. – nézett szúrósan a testvérére.

- Jól van, na… Te is elsős vagy?

- Igen.

- Mi is. Nem tudod, hogyan működnek a suliban a dolgok? Tudod, mi mugli születésűek vagyunk.

- Én is, de olvastam pár könyvet a suliról. Szívesen mesélek róla.

- Oh, köszi. – Nagyon jót beszélgettünk, és attól a naptól fogva barátnők voltunk.



Nem szabad sírnom! Nancy nem akarná! Remus volt hármunk közül a legerősebb, de már ő is nehezen tartotta magát. A remény elhagyott minket, feladtuk a küzdelmet az igazság ellen. Mindhárman lerogytunk a faltövébe, James vállára hajtottam a fejem.

- James?

- Hm?

- Most mi lesz? – kérdeztem tanácstalanul. Fogalmam se volt, hogy mihez kezdjünk.

- Nem tudom.

- Várjunk egy kicsit. – suttogta Remus. – Nemsokára haza kell mennünk. Szólni kell a szüleiknek.

- Hm… Sirius szülei nagyon szomorúak lesznek. – horkant fel keserűen James. – De Nancy családja, tényleg… Lily! Tudják, a szüleid, hogy hol vagy?

- Nem. Szó nélkül jöttem el. Elfelejtettem szólni nekik.

- Most már mindegy. Ha holnapig semmi, hazamegyünk. – kelletlenül felálltunk és folytattuk a keresést. Én kérdezősködtem, de mindhiába.

- Elnézést! – fordultam egy angol kinézetű nőhöz. – Nem látott egy fekete, vállig érő hajú férfit? Kék szeme van, a neve Sirius Black.

- Sirius Black? – Tényleg angol volt. – De igen, beszéltem is vele. – egyszerre kaptuk fel mindhárman a fejünket. Sirius él!

- Hol találjuk? – kérdeztem boldogan.

- Menjenek végig ezen a folyosón, öt perce még ott volt, valamerre…

- Köszönjük! Hogyan hálálhatnánk meg?

- Sehogy, nem szükséges. A nevem Cecilia Oliver. Mi szerencsére túléltük a férjemmel, de ő elment még keresni túlélőket. Menjenek csak! Mr. Black örülni fog maguknak!

- Köszönjük! Viszlát! – hadartam, majd futni kezdtünk abba az irányba.