A roxforti napok gyorsan teltek, még a tanulásra is rengeteg időt kellett fordítani. Flor és Albus rengeteg dolgot tanítottak nekünk, mára már az animágia is gyerekjáték nekünk. Igaz, ami igaz eltelt egy kis idő, már november van. De minden olyan eseménytelenül zajlik, aput meg nem bírjuk előkeríteni.

Flor

- Szia! – lépett hozzám egy hetedéves griffendéles szépfiú – A nevem Edward Williams.

- Florencia Potter.

- Igen, tudom. Az a helyzet, hogy már egy ideje felfigyeltem rád… Nagyon tetszel… - kezdett bele sármosan, de mégis kissé bátortalanul.

- Nem harapok – vigyorogtam.

- Eljössz velem szombaton Roxmortsba?

- Megérdemled? – kérdeztem játékos mosollyal.

- Még nem, de bebizonyítom a randin, hogy igen.

- Ez a beszéd! – feleltem nevetve – Elmegyek veled.

- Jaj, de jó! – ölelt meg, egyelőre csak barátilag.

- Hánykor?

- Reggel kilenckor a bejáratnál? – kérdezte sármos mosollyal.

- Rendben, ott leszek.

- Szuper!

- Most mennem kell, majd még beszélünk! – mondtam, és elindultam a Szükség szobája felé.

Lily

Dorával és Carlával már egy órája rostokolunk a Szükség szobája előtt, de Flor nincs sehol. Hétre beszéltük meg a találkozót, és már nyolc óra is elmúlt. Hol lehet?

- Keressük meg Albust! – indítványozta Dora.

- Igaz… hátha tudja, hogy hol van Flor. – helyeselt Carla, majd elindultunk. Rossz érzésem volt, balsejtelem férkőzött a szívembe. Aggódtam Florért.

- Nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, de nekem rossz előérzetem van – szólalt meg egyszer csak Dora.

- Nekem is – mondtam aggodalmas hangon.

- Ugyan! Összeismerkedett egy helyes pasival és elfelejtette, hogy ma ő a soros, nem történt semmi több! – mondta Carla magabiztosan. Hogy tud ilyen nyugodt lenni? Ilyen magabiztos és határozott? Vagy mi fújjuk csak fel az ügyet? Talán mind a kettő… De remélem csak az utóbbi.

Flor

Nem tudom, hogy mi történt velem. Egy dohos, sötét helyiségben tértem magamhoz, méghozzá a keménypadlón. Remek helyzet. De most mi van? Elraboltak? Vagy meghaltam? Egyik jobb, mint a másik.

Nagyot nyögve feltápászkodom, és körülnézek. Az állam nagyot koppan a földön, nem biztos, hogy megtalálom valaha, annyira ledöbbentem.

Lily

- Albus! Albus! – kiáltottam a klubhelyiségben, szerencsére csak Albus volt bent néhány haverjával, köztük a legjobb barátjával Daniellel.

- Sziasztok csajok! – fordult felénk vigyorogva, de mikor meglátta az aggodalmas tekintetünket lefagyott a vigyor a szájáról. – Baj van?

- Nem láttad Flort? – kérdezte Carla.

- Utoljára mikor elindult hozzátok a Szükségbe.

- Nem érkezett meg – mondtam, egyre növekvő félelemmel a hangomban.

- Oh… értem. Ne aggódjatok… - mondta. Hirtelen egy fantasztikus ötlet jutott az eszembe, nem is tudom, hogy eddig miért nem.

- Felmegyünk – sóhajtottam, és intettem a csajoknak.

- Miért jöttünk fel? – kérdezte Carla értetlenül.

- Lehet, hogy baja esett! – folytatta Dora, de nem figyeltem rájuk. Elővettem a Tekergők térképét.

- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – mondtam és rákoppintottam az üresnek látszó pergamenre, és azonnal feltűntek rajta a kastélyban tartózkodó emberek.

- Lily, te zseni vagy! – kiáltott fel Carla és Dora egyszerre, de nemsokára mindhármunk falfehér lett.

- Albus! – rohantam le a lépcsőn, enyhén sokkos állapotban. Dora és Carla pedig sokkos állapotban bámultak maguk elé.

- Mi baj, Lily?

- Flor nincs Roxfortban!!! – feleltem, és könnyek kezdték végig szántani az arcomon. Albus talán még nálam is sápadtabb lett.

Flor

Minden hol kígyókat ábrázoló szobrok voltak, és minden olyan kísérteties volt. De nem ez volt a legsokkolóbb, hanem az, hogy nem messze tőlem egy élettelen férfi feküdt eszméletlenül. Azonnal odarohantam.

- Uram… kérem… térjen magához… - Az még csak eszembe se jutott, hogy az elrablóm fekszik itt. Éreztem, hogy ő itt nem akarna bántani senkit. De nem tudom, hogy ezt honnan gondoltam. A hátára fordítottam a férfit, mire kinyitotta a szemét, és az állam ismét a padlón koppant. Az előttem fekvő férfi, sápadtsága, soványsága, és legyengültsége mellett is nagyon ismerős volt. Mintha az apámat láttam volna, anya szemeivel. És ez nem másnál fordult elő, mint…

- Harry Potter? – suttogtam döbbenten.

- Igen… - suttogta erőtlen hangon – Ki maga?

- Florencia Potter – feleltem, mire smaragdzöld szemei döbbenten tágra nyíltak.

- Potter?! Ho… hogyan?

- Ezt majd később elmagyarázom, de most rendbe kéne, hogy szedjem… szedjelek… Nem baj, ha tegezlek?

- Nem, úgy érzem közünk van egymáshoz – mondta, és egy apró mosoly is előkerült az arcán. Annyiszor álmodtam arról, hogy találkozom a bátyámmal, de sosem gondoltam, hogy így. – Egyébként a pálcádat valószínűleg elvette.

- Ki?

- Halálfalók megmaradt tagjai, Lucius Malfoy-jal az élen. Hány éves vagy?

- 16.

- De ez hogy lehet… A lányom nem lehetsz, nem csaltam meg Ginnyt, vele meg a hármasikrek voltak az első gyerekeink.

- Nem a lányod vagyok, hanem a testvéred.

- Tessék?! – kiáltott fel döbbenten. Az arca száz százalékos értetlenséget tükrözött.

- Jól hallottad, a szüleid… azaz a szüleink élnek, és éppen téged keresnek, de nemsokára engem is.

- Élnek?! De hát…

- Tudom, hogy meghaltak, de most élnek, ja és van egy ikertestvérem is.

- Mi a neve?

- Albus Potter.

- Most ezt álmodom, igaz?

- Nem. Ja, és nagyon jó fej ikreid vannak.

- Jól vannak?

- Igen, éppen velük találkoztam volna, de nem értem oda.

- És Ginny?

- Hát… ööö…

- Mi van vele? – sápadt el.

- Még egyszer apa leszel.

- Terhes?

- Igen.

- És én nem vagyok mellette…

- Anya mellette van, és a fiad is.

- Megígértem nekik, hogy nem esik bajom, erre meg…

- Nemsokára találkozol velük, mert nem szándékozom túl sok időt itt tölteni.

- Van terved?

- Hol vagyunk egyáltalán?

- A Titkok kamrájában.