Harry eltűnt… Ez a két szó dübörgött a fejemben, mintha dobolnának rajta. Végre láthatnám a fiamat. Sok-sok év után… Fájt néznem Lilyre, bűntudatom volt. Ha annak idején mást választ, boldog élete lett volna. De mellettem…

- Megkeresem… - suttogtam.

- Én is.
- Nem. Az lenne a legjobb, ha elmennél Harry feleségéhez, nagyon ki lehet borulva, hát, még ha terhes is…
- De… Nem engedem, hogy egyedül csináld!
- Nem egyedül fogom. Megkeresem Arthur Weasleyt, Hagridot és a többieket, akikben megbízom.
- Meg kéne látogatnunk Alicet és Frankot.
- Menjünk.
- Nem fognak felismerni?
- Nem hiszem, max megjegyzik, hogy nagyon hasonlítunk magunkra.
- Hehe…

- Jó napot! Frank és Alice Longbottomhoz jöttünk.
- A nevük?

- Jason és Lilianna Long.
- Mehetnek!
- Ezek a nevek honnan jöttek? – kérdezte egyetlen Lilym.
- Improvizáltam.

Beléptünk egy kórterembe. Ott feküdtek egy-egy ágyon. Lily odafutott Alice-hoz és Frankhoz mentem.
- Frank? Hallasz engem? James vagyok. Igen, tényleg én vagyok az egyetlen, tökéletes James Potter. Tudod, a fiadnak nagy szüksége lenne rád és az unokádnak is. Jól hallottad, nagyszülők lettünk. Lilyvel mi sem láttuk még a fiunkat és unokáinkat. Kérlek, Frank, ne csináld ezt! Tekergő becsületszavamra, leütlek, ha folytatod!
- Lily? – fordultam a szerelmemhez – Menjünk. Frank, Alice! Még jövünk! Amilyen gyakran csak tudunk.

- Lily… Szeretlek… Vigyázz magadra! – öleltem át.

- Ne merj még egyszer elhagyni! Megértetted?! Nem fog újra visszaengedni…
- Tudom… Téged sem, vigyázz magadra és a kicsi Jamesre, Ginnyre és a babára.
- Meg lesz. Üdvözlöm Hagridot és a többieket…
- Képzeld el Hagrid arcát…
- Huh… nem könnyű… de jó neked…te láthatod…

- Szeretlek! – csókoltam gyengéden.

- Én is szeretlek! – csókolt vissza. – Nélküled nem tudok élni…
- Én sem…
- Ha tudsz, gyere el…
- Megyek…

*

Szomorúan néztem, ahogy távozik életem szerelme, de tudtam, ennek így kell lennie. Elhoppanáltam a Potter házba. Godric’s Hollow. Uh… rossz emlékek… Bekopogtam.
- Szia. – köszöntöttem a vörös hajú nőre, aki biztosan Ginny. Úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. Megértem. – Ne ijedj meg! Élek. – fintorogtam. Sápadtan félreállt az ajtóból, beléptem.
- Hogyan? – szedte össze magát. – Hiszen meghaltál… vagyis maga meghalt…
- Tegezz nyugodtan. Igen, meghaltam. – elmeséltem a történetünket.
- James Potter?
- Harryt ment el keresni, de előbb beszél Arthurral, Hagriddal, meg még pár emberrel. A fiatok, James, itthon van? – reménykedtem.
- Persze, szólok neki. – mosolyodott el. Végre egy mosoly! Szerencsés a fiam, jó feleséget választott. A kicsi Ginny… Emlékszem a halálunk előtt augusztusban, milyen boldogan újságolta Molly, hogy hat fiú után, végre született egy lánya, Ginevra. Milyen szép volt minden, nem láttam a fiamat hosszú évek óta! Nem is emlékszik ránk.

- Lily nagyi? – hallottam egy hitetlenkedő, de boldog hangot. Egy mini-James állt az ajtóban. Kócos fekete haja, barna szemei és pajkos vigyora Jamest idézte. Egy könnycsepp csordult le az arcomon. – Juhé! – kiáltott, és a nyakamba ugrott. Sírva szorítottam magamhoz az unokámat. Unokámat?! Úristen… - Mindenki azt mondta, hogy meghaltál James nagypapával együtt! De jó! Van még egy nagyim!

- Igen. – mosolyogtam. Olyan édes volt! Ginny mosolyogva figyelt minket az ajtóból. – Senki nem tudta, hogy élünk.

- Miért csak most? Akkor a nagypapa is él? – De fura. Nagypapa? Furcsa.

- Igen, de ő most nem tudott jönni.

- Aput keresi?

- Igen. Ne aggódj, amit James Potter elhatároz, az úgy lesz!

- Meséljek neked apa kalandjairól?

- James! – szólt rá Ginny.

- Semmi baj. Nyugodtan, meséljetek! – Az elkövetkezendő pár órában James lelkesen mesélt a fiam kalandjairól. A legtöbbet döbbenten fogadtam. Ez az én fiam lett volna? Ez a hős? Nem hiszem el… Ennyi mindenen keresztül menni. Szegény kisfiam… Nagyobb kalandokban volt része, mint az apjának. Pedig az nagy szó.

*

Miután elbúcsúztam Lilytől azon töprengtem, hogy kivel kezdjem? Arthur? Hagrid? Arthur talán jobb lenne… Kiábrándító bűbájt szórtam magamra és áthoppanáltam az Odúba. Muszáj Mollyval is tudatni, mert valószínűleg ő fog ajtót nyitni. Arthur máshol nem érhetem el, hiszen a Mágiaügyi Minisztériumba csaknem mehetek… Tehát kopogtam, pár perc múlva léptek zaját hallottam, és egy vörös hajú asszony jelent meg. Molly értetlenül nézett körbe, hiszen még mindig ki voltam ábrándítva.

- Van itt valaki?

- Igen, Molly. – feleltem. Nem ismerte fel a hangomat. – Kiábrándító bűbáj van rajtam, bemehetek?

- Ki vagy? Előbb szeretném tudni ki áll előttem, mert…

- Ugyan Molly! Ha rosszat akarnék már rég megátkoztalak volna… sőt, be sem tudtam volna jutni a határvonalon.

- Igaz. De miért nem mutatod meg magad?

- Mert előbb jobb lenne ha leülnél. – erre a kijelentésre elsápadt, de utat engedett. – Ki van itthon?

- Csak én, Arthur perceken belül megérkezhet, és estére várjuk Ront és Hermionét. – Biztos… Jah… Ronra emlékszem, Harryvel egyidős. Hermione meg biztos a barátnője… ööö… felesége. Repülnek az évek… - De elárulná végre ki maga?

- Ülj le, kérlek.

- Rendben. – mondta, majd helyet foglalt a kanapén. Abban a pillanatban megszűntettem a bűbájt, Molly pedig felsikoltott.

- James Potter… - suttogta falfehér ábrázattal.

- Igen, én vagyok.

- Honnan tudjam, hogy valóban te vagy? Meghaltál!

- Nem felejtettem el. Egyébként Harry miatt jöttem és Arthurt keresem. Meg akarom keresni Harryt, látni szeretném végre a fiamat.

- Szóval tudod… De hogyan…? – kérdezte és elmeséltem azt ami Lilyvel és velem történt.

- Csak most jöhettünk vissza Angliába.

- Lily hol van?

- Ginnynél.

- Legalább Ginny nincs egyedül. Hiába kértem, nem volt hajlandó ideköltözni.

- Most már hiszel nekem?

- Igen, azt hiszem. Kikre gondoltál még?

- Hát… nem igazán tudom ki élte túl az elmúlt éveket és ki nem… De Hagridra feltétlenül szükség lenne.

- Segíteni fog. Nagyon kedveli Harryt.

- Olvastam 9 éve egy újságcikket Harryről és Ginnyről… Abban volt, hogy volt itt az Odúban…

- Ó, igen. Ron és Harry már az első vonatútjukon összebarátkoztak, majd a nyáron Ron, Fred és George elmentek Harryért a rokonaihoz.

- Rokonai?

- Dursleyék.

- Hogy bántak vele?

- Őszintén?

- Igen.

- 11 éves koráig egy gardrób volt a szobája, az unokatestvére levetett ruháit hordta és azt mondták neki, hogy ti, a szülei autóbalesetben haltak meg, nem is tudott akkoriban semmit rólatok…

- Megjöttem! – hallatszott egy pukkanás, majd egy férfihang az előszobából.

- Arthur! Vendégünk van! – kiáltott vissza Molly. Pár perc múlva Arthur belépett a nappaliba.

- Elnézést, nem tudtam, hogy… - döbbenten hallgatott el, mikor felismerte, hogy kihez beszél. Az arcán értetlenség, gyanakvás, remény ötvözte egymást.

- Semmi baj. – vigyorogtam. Hiába, ahogy Lily mondaná, én sosem fogok felnőni…

- Arthur… - kezdte Molly. – James él.

- Ő nem lehet itt James Potter! – mondta és előhúzta a pálcáját. – Biztosan egy halálfaló…

- Ugyan már! Gondolkozz! Ha gonosz lennék, már nem élnétek. Nincs idő gyanakvásra, meg akarom találni a fiamat!

- Hogyan?

- Bocs haver, de ha még egyszer elmesélem az egész történetet jövőre sem találjuk meg a fiamat…

- Igazad van, sajnálom. Este Ron itt lesz, ő is fog segíteni. Meg a többi fiam is.

- Egyelőre minél kevesebben tudják, hogy élünk annál jobb. De Hagridra gondoltam még. Franknál és Alice-nél már jártunk bent. Lily reménykedik benne, hogy meggyógyulnak.

- Nem valószínű.

- Tudom, de mennyi volt annak az esélye, hogy feltámadunk Lilyvel és itt beszélgetsz velem?

- Kevesebb, mint nulla.

- Na látod… Ó, megígértem, hogy még ma írok Lilynek, Alnak és Flornak… Elnézést… - indultam kifelé. Még hallottam Arthur kérdését.

- Al? Flor?

Este megérkezett Ron és Hermione, mint megtudtam a fiam két legjobb barátja. Én még em mutattam meg magam.

- Ron! Hermione! – örvendezett Molly. – Ron, most már jól vagy? – csak most vettem észre, hogy a vörös hajú fiún nemrég beforrt hegek vannak…

- Igen, anya. Ne aggódj értem.

- Későbbre idehívtuk George-t, Percyt, Billt, Charlie-t és Hagridot. Arthur és egy nagyon jó régi ismerősünk megtervezi Harry keresését. Sajnálom Hermione, de te jobb ha nem leszel benne.

- De miért? Ő a legjobb barátom?! Én miért nem? És ki az a „nagyon jó régi ismerős”?

- Majd meglátod, az akció, pedig életveszélyes. Mi lenne Hugoval és Rose-zal, ha mindkettőtöknek baja esik?

- Igazad van Molly. De úgy aggódom Harryért.

- Mi is.

Végre mindenki megérkezett, de a vidámság hiányzott a nappaliból. Én még mindig nem fedtem fel magam. Nem akarok százszor magyarázkodni, még Harrynek is el kell meséljük. Istenem… A fiam. Felnőtt ember, én pedig az apja egy évig voltam vele. Milyen apa vagyok én? Hagytam magam megöletni, és árván nőtt fel. Csodálatos ember lehet, hiszen mennyien szeretik és tisztelik. Vajon, még mindig hiányzunk neki? Vagy már kinőtte ezt a lehetetlen álmát, hogy viszontlásson minket? Szegény Lily is… Sirius… Remus… Sirius és Remus bárcsak ők is visszajöhettek volna! Se perc alatt előkerítenénk Harryt, hiszen a Tekergők együtt lennének. Peter… az az áruló… Hogy ismerhettük ennyire félre? Félt Voldemorttól? Vagy más oka is volt, erre a gaztettre? Most már nem derül ki…

Kiábrándító bűbáj alatt hallgatom az egyre növekvő tömeget, Arthur beszélni kezd.

- Most, hogy mindenki itt van, el is kezdhetnénk.

- Pontosan mit is? – dörmögte Hagrid.

- Először felfedi magát egy nagyon jó ismerősünk, aki kiváló auror és nagyon fontos neki, hogy Harry épségben előkerüljön, válaszol majd a kérdéseitekre, ami 100%, hogy lesznek.

- Apa, olyan titokzatos vagy evvel a férfivel kapcsolatban.

- Nem akarom lelőni a meglepetést. Tehát, aztán megtervezzük, hogyan kerítsük el Harryt.

- Ki ez a férfi?

- Mindannyian sokat hallottatok róla. Fedd fel magad végre! – fordult arra, amerre tudni vélt. Elmormogtam a kiábrándító bűbáj semlegesítő varázsigéjét, majd döbbent csend zuhant a szobára. Egyedül Molly és Arthur nem döbbent le, hiszen ők már tudták. Miután túl voltak a döbbeneten szinte mindannyian pálcát szegeztek rám.

- Hékás! Én is örülök, hogy látlak titeket, de még nem akarok újra meghalni, nem túl kellemes. Harryt kéne megkeresni.

- James Potter meghalt. – szólalt meg Hagrid gyanakvóan.

- Akkor mégis mit gondoltál, honnan van Albus és Florencia?

- Potter név előfordulhat… ismeretlen rokonok.

- Ja, fekete hajjal barna vagy smaragd szemekkel… biztos… Tudom, hogy hihetetlen, de Lily és én élünk, már egy ideje. Csak eddig nem jöhettünk vissza, most meg Harry tűnt el.

- Láttam James és Lily holttestét! James Potter már viccelődne valamin.

- Akkor is, ha eltűnt a fia? Akit egyévesen látott utoljára? Akkor is, ha évekig várta, hogy láthassa a fiát, és mire ez bekövetkezne, a fiát elrabolják?!

- Elég! Nincs idő gyerekes vitákra! Harry élete forog kockán! Higgyétek el, ő itt James Potter.

Ezek után senki nem kérdezett a feltámadásomról, de szinte senki nem is hitt nekem. A megbeszélés után, mikor megterveztük Harry keresését és a titoktartást, George jött odahozzám.

- Tudja…

- Tegezz nyugodtan.

- Tudod… Volt egy ikertestvérem Fred, meghalt a roxforti csatában, nekünk a Tekergők voltak a példaképeink. A térképeteket is megszereztük, persze, akkor még csak Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas néven ismertünk titeket, de ugyanolyan bajkeverők akartunk lenni, mint ti. Anya bosszankodásainak mennyiségéből ítélve sikerült is.

- Hej… Ha egyidőben születtünk volna, már Roxfort romba dőlt volna. Akkoriban tényleg csak a bajkeverésen járt az eszünk, de később beleszerettem Lilybe és minden megváltozott, ráadásul háború volt.

- Igen. Nálunk is. Harry nagyszerű ember.

- Köszönöm, hogy mindannyian ennyire szeretitek.

- Ugyan… Egyébként azt hittem komolytalanabb vagy…

- Lily szerint egy nagy méretű gyerek vagyok.

- Pitont tényleg Pipogyusznak hívtátok?

- Hát, igen. Nagyon nem bírtuk egymást.

- Senki nem szerette Roxfortban se. Harryvel különösen szemét volt.

- Hallottam.

- Tényleg vannak ikreitek?

- Igen, ők igazi bajkeverők.

- Ajaj, ha ők összekeverednek a hármasikrekkel Roxfort nehéz időknek néz elébe…