Mirával nevetve haladtunk a bulizó sokaságon keresztül. Marina sajnos nem tudott eljönni.
- Jóslás! Ingyen! – harsogta egy színes ruhákba öltözött néger asszony. Mirával pillantásra se méltattuk, nem hittünk a jóslatokban.
- Jöjjön csak ide, fiatal hölgy! – nyújtotta utánam a kezét, próbáltam elhúzni, de valamiért mégsem tettem. – Jósolok neked, ingyen!
- Én nem hiszek a jóslatokban!
- Ez nagy hiba, de csak van pár perced… Legyen szíves…
- Rendben – adtam meg magam és leültem a székre. A tekintetem az értetlenkedő Mirára siklott és megrántottam a vállam.
- Igazi virág vagy…
- Igen, a nevem Flor, virágot jelent… - szóltam bele.
- Vidám vagy és keresed a bajt…
- A baj talál meg engem…
- Nemsokára hatalmas kalandban lesz részed.
- De jó!
- De már nem leszel ugyanolyan, mikor visszatérsz!
- Miért?
- Megkevered az idő folyamát…
- Mi van?
- Szerelmet fogadsz egy halott kutyának…
- TESSÉK?! Maga bolond?!

***

Lassan kezdett oszlani a sötétség… Hangokat kezdtem hallani, egyre közelebbről és közelebbről.
- Mikor ébred már fel? – hallottam egy ismerős hangot, amely türelmetlenül csengett.
- Nem tudjuk. Mit mondtál, honnan jöttetek?
- Még nem mondtam. Egy dél-amerikai varázslóiskolából, de nem tudjuk, hogy hogyan kerültünk ide – mondta egy hang, amiben Marinát véltem felfedezni. Tehát, ők jól vannak.
- Még egyszer köszi, hogy segítettetek! – hálálkodott valakinek Mira. De kinek? Vagy kiknek? És mi az, hogy dél-amerikai varázslóiskola? Ja… jól van, na. Leesett. Ha minden igaz, akkor a csajszik a Tekergőkkel csevegnek az ágyam felett. Valószínűleg a gyengélkedőn.
- Igen, és ő itt, Fabi Fazzarino – Mi van? A nevem Florina Fabiana Fazzarino!
- Én Elmira Fazzarino – De hát… Mi nem vagyunk testvérek! Sajnos…
- Én pedig Mariana Fazzarino – szólalt meg ismét Marina.
- Testvérek vagytok?
- Hármasikrek – Jaj, de jó! Mindig is így szerettem volna, igaz, csak szóban vagyunk azok, de mégis…
- Egyébként, mi történt? – kérdezte az egyik Tekergő. Nem tudom, hogy melyik, mert a szemem még csukva volt.
- Valahogyan a Tiltott Rengetegbe kerültünk, aztán egy vérfarkas jelent meg. Futni kezdtünk… - kezdett bele Mira, a bétázott verzióba.
- Nem vettük észre, hogy Flor lemaradt, és utol érte őt a farkas. Visszafordultunk, de akkor már késő volt. De szerencsére egy kutya és egy szarvas a segítségére sietett… Nélkülük, Flor már nem élne… Szegény farkas…
- Szegény farkas? – kérdezte Mira döbbenten.
- Ő nem tehet arról, hogy Flor rosszkor volt, rossz helyen…
- Mint mindig… Egyébként igazad van.
- De azért, szegény Flor…
- De azért nem kell elsiratni… - szólaltam meg, és elvigyorodtam.
- Flor! De jó! – ugrott a nyakamba először Marina, majd Mira.
- Ööö… hello! – fordultam a Tekergőkhöz. Egyből tudtam, hogy ki-kicsoda. De most csak ketten voltak. James Potter és Sirius Black.
- Szia! – köszöntek vigyorogva.
- Kik vagytok? És hol vagyunk? – tetettem a hülyét… Nem tudhatják, hogy tudjuk, hogy ők a Tekergők. Ja, és még Black naplóját is olvastuk.
- Sirius Black vagyok, ő pedig a legjobb barátom…
- James Potter.
- És Roxfortban vagyunk – mondta vigyorogva Sirius.
- Nem mondod… - ugrattam nevetve.
- Dehogynem, nem hallod?
- Ne lopd a szövegemet!
- Mint két óvodás… - szólalt meg Marina nevetve, de ismertem már annyira, hogy tudjam, nem gondolja komolyan.
- Bagoly mondja verébnek! – vetettem kislányos sértődöttséggel Marinának. Fel se tűnt, hogy mindenki rajtam szakad a röhögéstől.
- Hát… srácok…. Bemutatom nektek a Triót! – közölte a Tekergőkkel Mira fulladozva a nevetéstől.
- Trió? – kérdezte James, szemében kíváncsiság csillant. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért…
- Aha, miért?
- Mert mi négyen vagyunk a Tekergők.
- Négyen? – tetettem a hülyét.
- Igen, mi ketten, Peter Pettigrew és Remus Lupin. Ők most nincsenek itt.
- Jé, ha nem mondod észre sem veszem! – kacagott Marina. Tudom, tudom. De mi már csak ilyen komolytalan hülyék vagyunk, meg kell szokni, hogy szinte percenként megszakadunk egy apróság miatt a nevetéstől. Ez van, így kell minket szeretni…
- Milyen nagy mázlink van, hogy három ilyen szép hölgyet erre vetett a sors… - humorizált Sirius. Meg kell mondjam, szimpatikus volt a gyerek… Hát még a kutyaszerű nevetése…
- Te vagy a kutya, igaz? – kérdeztem tőle vigyorogva, mire mindketten elsápadtak…
- Micsoda?
- Elég érdekes tényező, hogy a semmiből feltűnik egy vérfarkas, és jön megmenteni egy kutya és egy szarvas… ráadásul összehangoltan támadják a farkast, mintha már gyakorlottak lennének benne.
- Ennyire pocsékul tudunk titkot tartani? – sóhajtott fel James fejcsóválva.
- Pontosan, ráadásul ez a név, hogy Tekergők… Mindent elárul…
- Tényleg?
- Nem, csak én vagyok okos. James, te pedig a szarvas lehetsz, mivel ha te lennél a vérfarkas, akkor most bűntudatosan lógatnád az orrod valahol, messze tőlem… Nincs igazam?
- Honnan tudod, hogy Re… hupsz… tényleg én vagyok a szarvas.
- Tehát „Re…” a vérfarkas, tehát Remus Lupin. És a negyedik barátotok, ő mi?
- Nem semmi csaj vagy te! – csóválta a fejét Sirius. – Patkány.
- Tessék?
- Peter patkánnyá tud változni, így több helyre be tud jutni, mint mi…
- Értem…
- De erről nem beszélhettek senkinek, világos? – kérdezte James komolyan. Tényleg komolyan, nem kamuzok!
- Mint a nap! – mondtuk mind a hárman egyszerre.
- És velünk mi lesz?
- Már volt itt Dumbledore, felajánlotta, hogy maradhatunk itt diákként, amíg meg nem oldjuk a hazajutást… - mondta Marina.
- Miért? Olyan sokáig maradunk? – kérdeztem ijedten. Végül is az én hülyeségem miatt kerültünk ide…
- Úgy néz ki…
- És tényleg jó fej a jó öreg Dumbi? – kérdeztem.
- Még annál is jobban. Mindenki szerint ő a valaha élt legnormálisabb igazgató.
- Ki az a mindenki?
- Mi, a Tekergők.
- Persze, a ti szavatok a lényeg… Igazad van…

Pár órával később, amikor hármasban maradtunk a csajokkal Dumbledore látogatott a gyengélkedőre. Őt nem tudtuk megtéveszteni, egyből rájött, hogy nem Dél-Amerikából jöttünk. El kellett neki mondani az igazat… Csak egy kérdése volt:
- Voldemort él még a ti időtökben?
- Nem, de mi csak ezer év múlva fogunk élni.
- Csak megkérdeztem. A ma esti vacsorán beosztunk benneteket egy-egy iskolai házba, és amíg nem jövünk rá, hogy hogyan juthattok haza, addig hetedéves diákok lesztek.
- De mi már griffendélesek vagyunk!
- Nem baj, akkor a süveg oda fog titeket osztani, de a látszatért kell. Marad a mese, hogy Dél-Amerikából jöttetek, és a távoli rokonaim vagytok.
- A Tekergőknek azt mondtuk, hogy hármasikrek vagyunk.
- Akkor ez is marad. Mik a neveitek? Ne legyen teljesen az, ami valójában…
- Én Fabi Fazzarino leszek.
- Én Mariana Fazzarino
- Én Elmira Fazzarino.
- Remek, akkor várlak benneteket a vacsorán! Persze, csak ha Miss Fabi jól érzi magát.
- Jól vagyok.

- Mielőtt hozzákezdenénk a vacsorához, szeretnék egy bejelentést tenni! A mai napon iskolánk hetedévesei három fővel gazdagodnak, november ellenére! A süveg őket is beosztja egy-egy iskolai házba!
- Fazzarino, Elmira! – olvasta fel McGalagony Mira nevét. Mira magabiztos léptekkel felült a székre és a fejére húzta a Teszlek süveget.
- GRIFFENDÉL! – harsogta a süveg, Mira pedig helyet foglalt a Tekergők mellett, akiknél három – már csak kettő – üres hely volt.
- Fazzarino, Mariana! – következett Mariana. De miért engem hagytak utoljára?
- GRIFFENDÉL!
- És végül, de nem utolsó sorban…
- Fazzarino, Fabi*
- GRIFFENDÉL! – harsogta nálam is a fejfedő és helyet foglaltam Sirius mellett. Véletlenül volt ott hely… Micsoda „véletlen”…

- Sziasztok, én Lily Evans vagyok! – lépett hozzánk a klubhelyiségben Harry Potter édesanyja, Lily. Persze, ő még nem tudta, hogy milyen híres lesz a fia, ezáltal ő és James is.
- Szia, én Fabi vagyok. Ők pedig Mira és Marina, ez a becenevük…
- Értem… Én a teljes nevemet sosem használom, csak a Lilyt… Én leszek a szobatársatok.
- Mi négyen leszünk egy szobában? – csodálkozott Marina.
- És Alice Prewett. Ötfős szobák vannak.

- Á, szia Lilym! – lépett közelebb James egy bájvigyorral.
- Potter! Nem vagyok a Lilyd! És hagyj békén!
- De én csak köszöntem, édesem!
- Nem vagyok az édesed!
- Dehogynem! Mert szeretlek!
- Jó vicc, Potter!
- A nevem James! – mondta, és a szájával Lily felé közelített, mire egy hatalmas pofon csattant az arcán.
Hosszú éjszakánk lesz…

Elköszöntem a többiektől és elhúztam az ágyfüggönyöm. Elővettem Sirius naplóját, és olvasni kezdtem. Most nem érdekelt a kis Sirius, a nagyra vagyok kíváncsi.

1977. szeptember 1.
Elérkezett ez a pillanat is, utoljára érkeztem meg Roxfortba. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem, ha James szülei nem fogadnak be a nyárra, miután a saját szüleim kitagadtak. Pedig nekik is meg volt a maguk gondja. Csak én tudok róla Potteréken kívül, hogy Jamesnek volt egy jóval idősebb nővére, aki nyomtalanul eltűnt, még James születése előtt. És a nyáron jött a hír, hogy halálfalókkal látták a lányt együtt. Pedig Barbara Pottert mindig is a jó harcára buzdították, és arra, hogy soha semmilyen körülmények között ne álljon a sötét oldal segítségére.
De most inkább a mai napról írok…
A vonatút remek hangulatban telt, egészen addig, míg James felvetette, hogy menjünk át meglátogatni Evanst. James a szokásos szövegét nyomta és Evans még a szokásosnál is jobban kiosztotta. Ezek után nem lehetett Jamesszel társalogni, teljesen magába fordult. Elegem van ebből a halálos szerelméből… Folyton csak Evansről áradozik… „Lily így…” és „Lily úgy…”.
Már kicsit unalmas a téma… persze, Remus is Lilyt védi, mivel együtt szoktak járőrözni.
De most komolyan! James annyira megváltozott Evans miatt! Ezt mindenki észrevette, csak Evans nem!
Nem vagyok normális! A naplómban is Ágasról és Evansről rizsázok…
Hjaj… álmos vagyok. Remélem, hogy egyszer Evans észreveszi, hogy teljesen tönkreteszi Jamest, ha így folytatja… Erre jó a szerelem? Hogy mindkét félt tönkre tegye?
Én még sosem voltam szerelmes… Nem tudom, hogy milyen az… Azért kipróbálnám mindennek ellenére… Biztos, hogy jó lehet…

Mosolyogva olvastam a bejegyzés, majd elaludtam. Régen aludtam ilyen jót… és régen álmodtam ilyen szépet… Az álmomban szerelmes voltam….

* Fabi /Fábi/