- Tehát, ez a Tiltott Rengeteg? – tette fel a mindenkit érdeklő kérdést Marina. Hát, ezt jó lenne tudni. De hogyan?
- Úgy néz ki – feleltem elgondolkodva. Igen, olyat is tudok.
- De a Tiltott Rengeteg bár nagyon régóta nem létezik, ma már egy park van a helyén, mivel a kentaurok és egyéb itt élő varázslények nagyobb életteret kaptak és elköltöztek.
- Pontosan, és ez közvetlenül a Nagy Roxforti Csata után történt, Harry Potter győzelmét követően – mondtam egyre nagyobb aggodalommal.
- Azt akarjátok mondani, hogy Voldemort bukása előtt vagyunk?! – fakadt ki Marina.
- Talált – feleltem vigyorogva. A vigyoromat még ez a helyzet se tudta elűzni.
- Hogy tudsz te mindig csak vigyorogni?! – esett nekem Mira. Miért engem támad? Én tehetek róla? Ööö… ne válaszoljatok… Hiszen, kinek volt az a hülye ötlete, hogy mondjunk össze-vissza varázsigéket? Nekem, de ők meg belementek! Tehát, nem az én hibám! Vagyis… nem csak az enyém.
- Fő az optimizmus! Legalább megátkozhatjuk Voldemortot!
- És ha még ő se született meg? – vetette fel Mira.
- Akkor pech. Akkor meg elérjük, hogy meg se szülessen.
- Az a helyzet, hogy itt még mi sem születtünk meg! – mondta Marina baljós hangon, milyen igaz. De se baj… Egyszer majd megszületünk…

Úgy döntöttünk, hogy valahogy felmegyünk a kastélyba. Nem rostokolhatunk itt évtizedekig, bár igazából ráérünk. Több száz évünk van rá, hogy megszülessünk, tehát időnk, mint a nap. Egyszer csak megbotlok valamiben, és előre esek. Szuper ez a nap, nemde?
Szitkozódva figyelem azt a tárgyat, amiben megbotlottam. Mérgesen felveszem a füzetnek látszó valamit, és sokkosan olvasom el a füzet vagy inkább könyv címkéjét.

Sirius Orion Black naplója
Elolvasni szigorúan tilos!

Ezt hirdette a címzés, én pedig döbbenten néztem rá.
- Csajok… - szólok utánuk. Észre sem vették, hogy lemaradtam, de most érdeklődve hátrafordultak.
- Mi az, Flor?
- Tudom, hogy mikor vagyunk.
- Hogyan? – értetlenkedett Marina a szépen megfogalmazott mondatom után.
- A Tekergők idejében vagyunk!
- Nem mondod komolyan… - hitetlenkedett Mira, Marina pedig tágra nyílt szemekkel nézett hol rám, hol a naplóra.
- Olvassunk bele! – indítványozta pár perccel később Marina.
- Nem gondolod, hogy nem kéne?
- Nem.
- Kezdem én! – lelkesedtem. Mindig is helyes pasinak képzeltem el a híres Siriust. Felcsaptam valahol a könyvet és olvasni kezdtem…

1972. 04. 28.
Ezt nem hiszem el! Jamesszel már régóta próbáltunk rájönni, hogy mit titkol Remus, és hogy mit csinál minden hónapban, mert az biztos, hogy az édesanyja nem betegszik meg havonta. Eddig az összes kutatásunk kudarcba fulladt, nem tudtunk semmit kideríteni. Peter nem sokat foglalkozott a problémával mondván, hogy Remus elmondja, ha akarja. James és én viszont úgy gondoltuk, hogy lehet, hogy szüksége lenne ránk. Mindig olyan betegnek néz ki, főleg az elutazásai előtt és után.
Tehát Jamesszel fényt derítettünk a nagy titokra, Remus vérfarkas. Jól hallottad, kedves naplóm, nem hazudok. Először teljesen ledöbbentett minket a hír, mikor végre eredménnyel járt a sok könyvtárban töltött délután. Megmondom őszintén, ezt álmomban sem gondoltam volna Remusról. Nem csoda, hogy nem osztotta meg velünk, valószínűleg én sem tettem volna. James felvetette az ötletet, hogy avassuk be Petert is, hiszen ő is a barátunk, én pedig kikötöttem, hogy csak is eskü mellett.
Remusnak kellemetlen lenne, ha kitudódna, talán Roxfortba sem járhatna többé. Bár biztosra veszem, hogy Dumbledore professzor és Poppy néni tud a dologról. De vajon, hol lehet ilyenkor Remus?
Hosszan eldiskuráltunk erről a problémáról, mikor Jamesnek remek ötlete támadt.
- Alapítsuk meg a Tekergőket! – mondta izgatottan.
- Mi van? Miért pont Tekergő?
- Hát mert Remus vérfarkas, mi hárman pedig animágusok leszünk és vele tekergünk.
- Animágusok? De ők be vannak jegyeztetve a Minisztériumban, és kitől tanulnánk meg az animágiát?
- Hát majd mi bejegyzetlen animágusok leszünk!
- És majd magunktól tanuljuk meg az animágiát! – találtam ki, nem gondolva arra, hogy mekkora baromság fogalmazódott meg bennem.
- Rendben, de beszélnünk kéne először Peterrel, majd Remusszal…
- Peterrel letetetjük a Tekergő esküt!
- Az mi?
- Majd mindjárt kitaláljuk! De mindkettőjükkel csak holnap beszélhetünk, mert már késő van.
- Akkor majd holnap. Holnap is lesz nap.
Tehát most az ágyamban írom a naplót, és a történteken járatom az agyam. De már eléggé hulla vagyok, ma már nem írok többet. Viszlát, napló!

- Fú! Mint egy esti mese! Folytasd! – kérlelt Mira, de megráztam a fejem. Nem akartam kiszolgáltatni Sirius gondolatait… De mégis, hiszen olyan jó olvasni!

1972. 04. 29.
Hát… igen… Ma volt a nagy vallomások napja, ehhez kétség sem fér. Reggel, mikor Remus elindult számmisztikára, nekünk lyukasóránk volt, így beszélhettünk Peterrel. Nagy nehezen kiráztuk az ágyból, de a teljes felébresztéséhez egy vödör víz is kellett. De utána kissé mérgesen, de éberen hallgatott minket. Még a nagy titok előtt, megeskettük.
- Peter Pettigrew! Ígéred-e becsületszavaddal, hogy… - kezdte James, de elakadt, így én folytattam.
- …Hogy Jamesen, Remuson és rajtam kívül senkinek nem hozod semmilyen módon a tudomására…
- …Remus titkát?
- Íg… ígérem – felelte ijedten.
- Akkor most jön a titok! Ja, és nem kell megijedni!
- Remus ugyanúgy a barátunk marad, mint mielőtt megtudtuk.
- Mi van Remusszal?
- Vérfarkas – mondtam ki, mire Peter falfehér lett a sokktól. Őszintén megijedtem, hogy ezen túl nem fog ugyanúgy Remusra nézni, mint annak előtte. De muszáj volt beavatni, hisz ő is a barátunk, nem titkolhatjuk el előtte.
- Akkor már csak Remusszal kell beszélnünk! – szólalt meg James. Mindhárman tudtuk, hogy ez lesz a legnehezebb. Hiszen, ismertük Remust. Nehéz lesz meggyőzni, hogy minket ez nem zavar, sőt segíteni fogunk neki.
- Remus! – léptem az említetthez a könyvtárban. Ő ijedten nézett fel, mintha sejtett volna valamit. De lehet, hogy csak bemagyaráztam ezt magamnak.
- Sziasztok! – köszönt, egy cseppet feszülten.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem és az ajtó felé néztem. Bólintott, majd elindultunk a Szükség Szobájába. Remus tuti, hogy sejtett valamit.
- Miről szeretnél beszélni?
- Igazából négyesben. Mi a baj? Olyan feszült vagy!
- Nem vagyok feszült.
- Akkor jó, nincs is okod rá.

Mikor beléptünk szinte hallottam, ahogy Remus fejében megszólal a vészcsengő. Nem tudom, hogy mitől jött rá, hiszen a szoba nem árulkodott róla. Még Peter és James tekintete sem.
- Történt valami? – kérdezte Remus falfehéren.
- Tudod, Remus… - kezdett bele James.
- Elkezdtünk tanakodni… - folytattam, hogy egy kicsit vidámabb legyen a légkör. Így nem tűnt olyan komolynak a helyzet.
- Tudjátok, igaz? – kérdezte Remus halkan, és a földet kezdte nézegetni, mintha olyan nagyon érdekes lenne.
- Igen… - kezdett bele James, de Remus rögtön a szavába vágott.
- Megértem, hogy nem akartok tovább a barátaim maradni…
- Végig hallgatnál? – kérdezte James, cseppnyi dühvel a hangjában.
- Csak azt szeretnénk mondani, hogy arra jutottunk, hogy megtanuljuk az animágiát – fejeztem be. Erre a mondatra Remus értetlenül felkapta a fejét, és már szinte látszottak a feje fölött lévő kérdőjelek.
- Tessék? – kérdezte.
- Veled akarunk lenni teliholdkor, hogy segíthessünk! – mondta Peter, nem kis meglepődöttségünkre.
- De az… nagyon veszélyes! – kezdett bele Remus – És még csak elsősök vagyunk! Az animágia nagyon ritka, még a felnőttek körében is! És be kell jegyeztetni… És bajotok esne…
- Majd mi megtörjük a korhatárt, mi leszünk a legfiatalabb animágusok! – lelkendeztem. Végre új csúcsot dönthetünk.
- Mi négyen leszünk a Tekergők! – mondta James.
- Tekergők?
- Igen. Majd vigyázunk rád olyankor, hogy minket se, másokat se, és magadat se bánthasd! – folytatta James. Remus arcán töménytelen érzelem keveredett. Köztük volt: a meghatódottság, a boldogság, a féltés, a megkönnyebbülés, az aggodalom és még sok más érzelem. Hogy tud ennyi minden kiülni az arcára?
- Köszönöm.
- Nincs mit. Ki milyen állat lesz? – kérdeztem.
- Azt hogy lehet megtudni? – érdeklődött James.
- Van rá egy bűbáj, ami megmutatja, hogy milyen állat lennél, de az átváltozás évekig is eltarthat.
- Jobb később, mint soha! – mondtam vigyorogva – Majd igyekszünk!
- Mi az a bűbáj? – kérdezte a legfontosabbat Peter.
- Visualizza animalform – felelte Remus.
Magamra mutattam és kimondtam a varázsigét. Egyszer csak az a gondolat férkőzött a fejembe, hogy kutya. Tehát kutya lennék.
- Kutya.
- Az tök jó! – ámuldozott Peter.
- Most én! – mondta James és kimondta a bűbájt. Az arca egy pillanatra kifejezéstelenné vált, majd felragyogott.
- Szarvas! Ezek tök jó védelmező állatok!
- Most te jössz Peter! – fordultam az említetthez, miután Jamesre vigyorogtam.
- Visualizza animalfom – mondta, de nem történt semmi. Rászegeztem a pálcámat és kimondtam a bűbájt, mire Peter grimaszolt egy nagyot.
- Na? – kérdezte Remus.
- Patkány – felelte lehangoltan, majd hármunkból kirobbant a nevetés. Pár perc múlva ő is becsatlakozott.
- Akkor te segítesz majd felderíteni – vigasztaltam.

Ezen a napon megszülettek a Tekergők. Ma már a neveket is kitaláltuk. James lett Ágas, Remus lett Holdsáp, Peter lett Féregfark, én pedig Tapmancs lettem. Remélem, egy napon mindenki megismeri majd a nevünk…

- Hát, ez sikerült! Még a bűbájtörin is tanulunk róluk – mondta Marina vigyorogva.
- Mi az utolsó dátum? – kérdezte Mira.
- 1977. november 05.
- Akkor már nem éppen kisgyerekek.
- Hát nem – helyeseltem egy röhögő görcs közepette. Közismert dolog, hogy ez gyakran rám jön.
A nagy röhögési versenyünket farkasszerű üvöltés zavarta meg. Baljós gondolat furakodott a fejembe és felnéztem a holdra. Telihold volt, és Remus Lupin vérfarkas.
- Csajok… - suttogtam halálra váltan – Telihold van!!! – jelentettem ki hisztérikusan. Először nem értették, de aztán leesett nekik és félholtra sápadtak.
- Futás! – adta ki a parancsot Marina. Helyes gondolat, de merre?! Nem tudjuk, hogy itt merre van Roxfort. De azért futottunk. Csak az a bibi, hogy én világ életemben pocsék futó voltam, és ezen a félelem se sokat változtatott. Sötét volt, és lemaradtam Mirától és Marinától. Megbotlottam egy kiálló gyökérben, és elvágódtam. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.

Hirtelen történt minden…

Egy morgó vérfarkas jelent meg fölöttem, távolról hallottam Marina és Mira kiabálását. Bárcsak visszakiabálhattam volna, hogy ne jöjjenek vissza, hanem fussanak, mert itt van. Teljesen elment a kalandvágyam ebben a pillanatban. Remélem, túlélem és visszajön. De ahhoz előbb túl kell élnem. Na, de hogyan? A félelem teljesen lebénított, sem megszólalni, sem megmozdulni nem tudtam. De az utóbbi a kiment bokám miatt is volt. De most tényleg… mi van velem? Én nem szoktam félni! De tényleg!
Amint a vérfarkas megtámadott, azonnal megjött a hangom. Felsikoltottam. Nem tetszett neki a hangom. Nekem ugrott, éles fájdalmat éreztem az arcomon, majd hirtelen mintha a levegőben lettem volna. Még egyszer felsikoltottam, láttam egy felénk suhanó fekete kutyát, majd egy kemény valaminek csapódtam és „édes” álomba merültem…