Már megint egy unalmas bűbájtörténelmen unom a fejem. Minden héten, pénteken ez volt az utolsó órám. De legalább hétvége lesz mindjárt. Alig várom, hogy a mugli haverjaimmal lehessek egy kicsit.
- Flor! Föld hívja Flort! – lengette előttem valaki a kezét.
- Hm? – kérdeztem teljesen értelmesen legjobb barátnőmtől, Mirától. Mi a Trió tagjai voltunk, Marina, Mira és én. Roxfort leghírhedtebb lánycsapata. Oh… Még be sem mutatkoztam. A nevem Florina Fabiana Fazzarino, 17 éves boszorkány vagyok, a Roxfort hetedéves növendéke.
- A mai órán házi feladatot kaptok… - hallottam a tanár monoton hangját, de kivételesen felkaptam a fejem. Házi feladat? Na ne már! – Házi dolgozatot kell írnotok, még pedig Roxfort legnagyobb bajkeverőinek az első generációjáról. Nevezetesen a Tekergőkről… Miss Fazzarino, sorolja fel, kérem a Tekergők tagjait!
- James Potter, Sirius Black, Remus Lupin és Peter Pettigrew.
- Róluk kell írnotok, tudja valaki a második generáció tagjait? Bár ők nem igazán nevezhetők ide, inkább átvezető generációnak számít.
- Fred és George Weasley – felelte túl buzgó osztálytársunk, Amy.
- Róluk mit tudunk?
- Harry Potter barátai voltak.
- Pontosan. Na és, kik voltak Harry Potter legjobb barátai? Miss Benett? – Aki nem tudná, Miss Benett nem más, mint Mira.
- Ööö… Hermione Granger és Ron… ööö…
- Weasley. Helyes. Mit tudunk még Fred és George Weasleyről? Miss Taylor?
- Ők alapították a Weasley Varázsvicc Vállalatot – felelte Marina.
- Helyes. Térjünk vissza a Tekergőkre… Jövő hétre várom a dolgozatukat, és még kapnak hozzá néhány kérdést.

1. Milyen állattá tudtak változni a Tekergők?
2. Melyikük volt vérfarkas?
3. Kik a gyerekeik és kitől születtek?
4. Ki volt az áruló közülük?
5. Melyikük élt tovább?

Hazafelé tartottam London csodaszép utcáin. A Hyde park mellett lakom a szüleimmel és a testvéreimmel. Minden második hétvégét otthon tölthettük, de nem volt kötelező. Én valamikor hazajöttem, valamikor nem. A Roxmortsi hétvégéket természetesen a varázsló faluban töltöttem. Legtöbbször a Szellemszállás romjain bóklásztam. Mindig odamentem, ha egyedül akartam lenni, vagy ha csak elmélkedni támadt kedvem. A Szellemszállásról is sokat beszélt a bűbájtöri tanárunk, ilyenkor csodák csodájára odafigyeltem. Ja, még nem is említettem, hogy Marina és Mira is jönnek hozzánk látogatóba, így hármasban töltjük a hétvégét.
- Alig várom már a hétfői SVK-t! – mondta Mira lelkesen – a patrónus bűbájt fogjuk gyakorolni! Ez a kedvencem!
- Tudjuk, Mira! – vigyorogtam.
- Jól van, na!
- Honnan szerzünk anyagot a Tekergőkről? – kérdezte Marina.
- Hol van még a jövő péntek? – kérdeztem ásítozva – Még messze van… ráérünk.
- A bájitaltanra is ezt mondtad, és még most sincsen kész…
- Nem baj…
- Hátha meg akarsz bukni… tényleg nem – mondta Marina gúnyosan, mire egy grimasszal válaszoltam.
- Dehogy akarok! Kitűnő lesz az összes RAVASZ vizsgám…
- Megszólalt a szerénység mintapéldánya! – vigyorgott Marina.
- Jaha… - adtam neki igazat, mire mindketten a fejüket csóválták. Én vagyok hármunk közül a legszerényebb, a legkedvesebb, stb… Nem igaz? Ne válaszolj…

Végre itthon! Az ötéves húgom, Eva visítozva ugrott a nyakamba, majd a nővérem is előkerült. Őt Isabelnek hívják, és szerintem nem igazán hasonlít rám. Nekem szőke, göndör hajam, míg neki fekete egyenes haja van. Csak a szemünk színe egyezik, ami elég sötét. Látszik, hogy az agyunkban is sötétség honol. Isabel már nem lakik nálunk, hiszen férjhez ment, de gyakran beugrik hozzánk. Mi hárman voltunk testvérek, mindhárman lányok. A legrosszabb természetesen én voltam. Minden percben egy-egy csínyen járt az eszem. Mikor ötéves voltam, majdnem a levegőbe repítettem a nappalit, de a szüleim idejében érkeztek, hogy megelőzzék a katasztrófát.

- Milyen a suli? – kérdezte Isabel.
- Vicces… - kezdtem bele, de Mira a szavamba vágott.
- Roxfort legnagyobb bajkeverőiről kell házi dolgozatot írnunk.
- Magatokról? – kérdezte nevetve.
- Nem, a Tekergőkről – válaszolt Marina.
- Ők nagyon helyes pasik lehettek…
- Na de Isabel! – dorgáltam meg házas nővérkémet.
- Mi van? Már nem mondhatom egy pasira, hogy helyes? Főleg, ha több száz éve halott?
- De mondhatod… de a férjed nem biztos, hogy örülne neki.
- Mert Flor, te aztán az erkölcs mintapéldánya, vagy mi? – kérdezte gúnyosan.
- Pontosan! – válaszoltam, majd vigyorogva otthagytam.

A szombatot London utcáin töltöttük a haverjainkkal, míg az éjszakát átbuliztuk. Vasárnap este úgy döntöttünk, hogy vihogva bár, de neki veselkedünk a házi feladatnak. Egyébként egy vagy két órája vagyunk ébren, az egész napot átaludtuk.

- Tehát… Hogy néztek ki? – kérdezte Mira a Tekergőkre célozva.
- Honnan tudjam? – szólalt meg Marina.
- Csináljunk időgépet! – vetettem fel vigyorogva, természetesen nem gondoltam komolyan.
- Mégis hogyan?
- Mit tudom én?
- Annyira értelmes vagy, Florina… - nevettek rajtam, én meg sértődötten elfordultam. Naná, hogy nem voltam megsértődve. Ennyire már ismertek, vagy nem?
- Hülyüljünk megint…
- Mire gondolsz? – kérdezte Marina.
- Mi mindig hülyülünk.
- Mondjunk varázsszavakat egymás után, és fogjuk meg egymás kezét…
- Oké, mi fog ebből kisülni… - lelkesedett Marina, de akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ebből mi fog kisülni. Nem sejtettük, hogy rengeteg kaland vár most reánk, szerelem, és miegymás…
Mindenféle varázsigéket kiabáltunk, nem törődve annak a jelentésével. Jókat nevettünk, bohóckodtunk, nem is sejtettük, hogy mi vár ránk.
Egyszer csak…

BUMM!

A világ mintha megpördült volna a tengelye körül, minden egyre sötétebb lett. Pánikba esve kapaszkodtam Marina és Mira kezébe, akik ugyanilyen ijedtek voltak. Életemben nem sokszor féltem, de most tényleg nagyon. Nem értettem, hogy mi történik velünk. Talán, nem kellett volna, ilyen gyerekes játékot kitalálnom. De már mindegy, lesz ami lesz, én megoldom.
Nem tudom, hogy mennyi idő múlva, lehet, hogy öt perc, de lehet, hogy hetek múlva végre szilárd talajt éreztem magam alatt és a sötétség is oszlani látszott.
- Jó vicc Florina… De most már vége lehetne… - hallottam magam mellett Marina ijedt hangját, de nem tudtam megnyugtatni. Mert fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, mikor vagyunk. Remélem, ez csak valamelyik angolpark, csak nem ismerem fel… Körülnézek, majd felsikítok… ez nem lehet! Ez nem lehet a legendás Tiltott Rengeteg! Ugye… nem?! Kérlek, drága Merlinem! Most segíts!
- Hol vagyunk? – kérdezte Mira.
- Nem tudom, de vajon a saját időnkben? Csak mert…
- A Tiltott Rengeteg ma már nem ilyen! – fejezte be helyettem a mondatot Marina. Mindhárman ijedten néztünk egymásra. Világossá vált az a gondolat, hogy most aztán benne vagyunk a slamasztikában!
- Kalandra fel! – kurjantottam, de csak kívülről voltam ilyen magabiztos, a belsőm lángolt a félelemtől…